Irodalmi Szemle, 1980

1980/10 - LÁTÓHATÁR - Hykisch, Anton: Mesterek kora II (regényrészlet)

— Már Máté evangélista megírta, hogy mindennapi imádságunk: Legyen meg a Te akaratod.

— Mit akar ezzel mondani, atyám? .

Zanacker Jakab felemelte a fejét a tányérjából, és sietve megtörölte a száját. Végre rászánta magát:

<— A zavargásokat az Isten küldi büntetésből.

Beruhard Beheimet mulattatta a dolog, a káplánra nézett, de nem szűnt meg rágni.

— De miért éppen énrám, tisztelendő atyám? Talán annyira bűnös vagyok?

— Isten ments! — A káplán nyugodt arcot vágott, és arra gondolt, hogy kint a folyosón folyik a Matej Sigel nyála, aki elkísérte őt Hodrusról. — Az Isten bizonyára mások bűneiért büntet minket. Hiszen semmi sincs úgy élrejtve, hogy ne kerüljön napvilágra, és semmi sem olyan titok, hogy el ne árulják, amint azt Lukács evangélista mondja a farizeusokról.

— Értem. A bűnösök a selmeci urak. — Beheim a padlóra dobta a csontot, és örven- dszve nyúlt a boros kupa után. — Végre megértettük egymást. Kedves tisztelendő atyám, hiszen nekem ugyanez a véleményem. Igyon. Egészségére. Ahogy a mi bányászaink mondják: Glück auf!

Zanacker torkában félúton megkeseredett a bor. A szentbenedeki apátságból való misebor. Ezzel a ténnyel akarta elhessenteni nyugtalanító gondolatait. Glück auf! — kiáltozták hodrusi hívői, valahányszor Selmec felé ballagtak a völgybe. Glück auf! — hallotta naponta a parókia ablakai alatt, amikor Miklóstárnába vonultak.

— Glück auf! — emelte fel a káplán az ezüstkelyhet.

(Ugyanebben a percben azt is elgondolta, mi történnék, ha most kimondaná az átváltozás szent szavait. Kétségbeejtőn és szentségtörőn szerette volna ezt a misebort a Megváltó vérévé változtatni, azt magasan a zólyomi vár boltívéig emelni, hogy véres foltot loccsantson a kamaragróf arcába, a kis bajuszkás ismeretlen férfi zsíros szájára, aki itt az Istent és a királyt képviseli, de rögtön le is mondott erről a furcsa vágyáról, sejtette, hogy a dogmatikus mondóka sem segítene, hogy az Isten itt tartja őket két malomkő között őrlődve, fegyvertelenül, a dolgok emberi menetére utalva, az ember mindig csak önmagára számíthat, neki is hatalmasokkal kell ebédelnie, és néznie kell a bezsírozott bajszukat.

— Jó borocska — csettintett Beheim. — A farizeusokról mondott szaval tehát a selmeci kereskedőkre és bányabirtokosokra vonatkozik? Egyetértek, atyám. — A káplán hallgatott. — Igyekeztem nekik ebéd előtt megmagyarázni felelősségük mértékét. És atyám mennyit vállalt ebből? Tisztelendőségedre van bízva a nyáj.

— Hiába intettem őket. Szót fogadtam a bíró úrnak, és a szószékről lelkesen kiálltam a városi tanács mellett.

— És az eredmény?

— Felháborodás. Elveszítettem a Rybár prédikátor távozása után szerzett jó nevemet.

— Érdekes...

— Rossz dolog ez, gróf úr. Két malomkő közt őrlődöm. A selmeci szenátorok nincsenek irántam megértéssel.

— A bányászok pedig nincsenek bizalommal. Értem. De hiszen a táborukba is járt?

— A haragjuk bosszúvággyal tölti el őket, uram. Az egykori szikrák már lángolnak. Ha a megtorlás nagyobb lesz, mint bányásztestvéreim bűnei, minden rosszra fordul.

— Kitűnő, aytám.

— Már a római polgárjog is hangsúlyozza, hogy a büntetésnek arányosnak kell lennie a bűnnel. A bányászok ssnkin sem követtek el testi sértést. A városi tanács ítéletei azonban ...

— Tehát nemcsak Isten akarata okozza a lázadásokat. A saját hibáink is, igaz, káplán úr?

Jakab káplán bólintott.

— A felsőbbség legyen megbocsátó. Cselekedjen keresztényi módon. Ha a szenátor urak hajlandók volnának elfeledni a múltat, kezeskedem, hogy Hodrusbányán békesség lenne. A bányászaink derék, istenfélő emberek, és szívesen engedelmességet fogadnak. Ismerem őket, mint a saját gyermekeimet.

— Bízom a tisztelendő atyámban.

— Gyenge vagyok. Csupán Isten szolgája.