Irodalmi Szemle, 1980

1980/10 - LÁTÓHATÁR - Hykisch, Anton: Mesterek kora II (regényrészlet)

Ulrika még a dolgozószobában virrasztóit, gyertyafény mellett.

— Sokáig vártalak. Hol voltál?

Jorg nevetett.

— Halkan. Felébreszted Katalint. Igazán Staub Jánossal volt találkozód? Vagy talán. .. Jorg, ostoba asszony vagyok. Féltékeny.

— Nincs, akitől féltened keltene. Hacsak nem a bányászoktól, a csuklyásoktól, ahogy ti nevezitek őket.

— Számomra kínsznevedés minden óra, amelyet nem nálunk töltesz. Félek, hogy elveszítelek. Minket, Hillebrandt asszonyokat üldöz a balsors. Nem akarlak elveszíteni, drágám.

A férfihoz simult. Ezen a fekhelyen találtak egymásra, és itt töltötték az éjszakáikat. Rendszsrint ide lopózott ki éjfél után a hálószobából, ahol előbb meglendítette a rok- kát, vajon a leánya nem mozdulóé meg, igazán mélyen alszik-e.

— A tömlöcbe zártak közt van az én Hans Huni barátom is. Együtt menekültünk Németországból, azután megálltunk Prágában. Együtt éltük át azt a rengeteg szörnyűséget. De hiszen erről már meséltem nekked. Nem hagyhatom sorsára.

— A városházán semmit sem intéztél el?

— Nem hajlandók megenyhülni a lázadók iránt.

— És ő csakugyan lázadó?

— Staub János is lázadó.

— Staub más eset. De a te Hunlod?

— Együtt voltam olyanokkal, akik majd segítenek rajta. Bocsáss meg. Csak egy éjszakáról volt szó.

Karcsú, hűvös lábak fonódtak rá.

— A jó barátot nem szabad cserbenhagyni.

— És a kedvest igen?

Jorg felsóhajtott.

— Fáradt vagyok.

— Nem kérdezlek, szeretsz-e.

— Szeretlek, Ulrika.

Némán feküdtek. Jorg mozdulatlan volt.

— Huni számomra nemcsak a becsület és barátság, de meggondolás dolga is.

— Ne beszéljünk róla.

— Kínvallatásra fogják őket. Ha Huni beszélne, ha ne adj’ isten elszólná magát, ha nem viselné el... mondana valamit Németországról... Másnapra végem van.

— Félek, Jorg. Hogyan segíthetek neked? Hogyan segíthetek nektek?

Jorg habozott. Tányéré alatt domborodott az asszony keble, amelyben rémülten dobogott a szív.

— A Himmelreich megrohanása után — suttogta a fülébe — ide rejtőztethetnénk.

— Szűz anyám! Hozzánk? És Katalin? Ki magyarázza ezt meg neki?

— Staub János. Talán megtagadja Katalin, hogy egyetlen éjszaka elrejtse?

Ulrika reszketett.

— Nem! Nem tagadhatja meg. Senki sem fordulhat ellened, Jorg.

Jorg csókolni kezdte az asszonyt.

— Még mindig vágyakozol rám, mondd, drágám? Kívánatos vagyok még?

— A legnagyszerűbb asszony vagy ...

— Jorg, nem hagysz többé így magamra?

A férfi meghökkent.

— Soha többé. Sokáig kerestelek.

— Csak úgy mondod.

— Egyszer elmondom naked ...

— Csókolj. Sohase hagyj éjjel várakozni. Csak ha dolgozol.

— Nem kell majd várakoznod, ha Staub úr emberei és más derék férfiak biztonságos helyet találnak a városban, ahol találkozhatnak.

— Nálunk. Megszüntetem a nagy összejöveteleinket. Látni sem akarom többé a félszemű Ungert. Azokat az embereket akarom látni, akiket te akarsz. Csak maradj mellettem.