Irodalmi Szemle, 1980

1980/10 - LÁTÓHATÁR - Hykisch, Anton: Mesterek kora II (regényrészlet)

— Mit csinálunk a barátom kiszabadítása után? Ha Huni megjavítja a háztetőmet, és újra odaköltözöm?

— Nem költözöl vissza.

— Nem maradhatok itt.

— Mit törődsz a szóbeszéddel? Mikor egyedül maradtam, és nem volt mag az uram holtteste, el sem tudod képzelni, mi mindent összefecsegtek. Hogy a férjem megszökött. Nem igaz, hogy elpusztult, én rontottam meg. Csoda, hogy meg nem égettek. Minden férfi kötelességének érezte, hogy megkörnyékezzen és felkínálkozzék, ha esetleg nem bírnám ki egyedül. Mikor a pocakos céhmestereket visszautasítottam, azt terjesztették rólam, hogy boszorkány vagyok. Szerencsére élt még az anyám, és családunk neve is védelmezett.

Simogatta Ulrika hosszú haját. Már a második reggelen észrevette, hogy a halántéka körül ősz hajszálak csillognak át az illatos kenőcsön.

— Most már senki sem sérthet meg.

— Katalin szeret téged, Jorg.

— Nem szereti-e ugyanúgy Ungert vagy Staubot is?

— Mindegyikkel csak játszik. Lehet, hogy boldogabb lesz így, mindig lesz tartalék szerelme.

— Fiatal még.

— Az ő korában lettem özvegy. Fel tudod ezt fogni, Jorg? Te ébresztettél újra fel, drágám. — Jorg az asszony karcsú testét simogatta, azután két keze közé fogta a fejét, és megcsókolta a szemét.

— Hunyd le a szemed! Igen! Ismerlek attól a pillanattól, amikor özvegy lettél. Hosz- szú éveken át veled voltam. Védelmeztelek a zsírpárnás kezektől, a kétségbeeséstől, a magánytól. Kisimítottam a ráncaidat.

— Gyönyörűen tudsz beszélni — suttogta lehunyt szemmel Ulrika.

— Hallgass! — Jorg csaknem beleharapott, egészen éreznie kellett őt, hogy meg ne bolonduljon. — A szolgád, a szsretőd, a rabszolgád voltam évek óta, ha te nem is tudtad ezt. Most végre nálad vagyok. Beteljesült az álmom, eljutottam az igéret földjére.

— Milyen nehéz ígéret földjének lenni, ha az asszony már harmincnyolc éves! — Megmerevedett, majd remegni kezdett, mint a nyárfalevél.

— Feleségül veszlek, Ulrika. Katalinnak megmagyarázzuk.

— Nem!

— Szüntelen félelemben akarsz élni? Kinyílhat az ajtó, és beléphet a lányod.

— Félsz? Szágyenled magad előtte? Ártatlan akarsz maradni a szemében? Hogy egyszer még... — Az ajkába harapott. Kis vércsík csordult a fehér batiszton. Jorg megpróbálta letörölni, de még jobban befente a párnát. Ulrika a férfi lábához kuporodott. — Bocsáss meg. Nem érdemellek meg téged, ostoba, őrült vagyok.

Jorg kibújt az ágyból, és leült háttal az asszonynak. Lassan, a válla közé húzott fejjel, suttogásba fúló hangon, mintha gyóntatószék rácsa mögött volna, kezdett beszélni. Arról az éjszakáról. A reggelről, amikor megtalálta a meggyilkolt Sebestyént. Az ágyon ülő asszony hiába keresett támaszt. Jorg háta bevehetetlen hegyként tornyosult előtte. A férfi hajnal felé fejezte be a történetet, és tovább is mozdulatlanul ült a fekvőhely szélén. Csak sírást hallott maga mögött.

Várt.

A sírás nem maradt abba.

Azután egy kezet érzett a hátán, és ráborult a gyűrött keleti takaró.

— Megfázol — mondta az asszony a sírást visszafojtva.

Hallotta maga möigött a nyoszolya reccsenését, majd halk ruhasuhogás után az ajtó csukódását.

Sebestyén mester özvegye hidegtől elgémberedett, mezítelen lábbal futott a hálószobába, ahol a leánya aludt.

14

— A puskákért nem kell köszönetét mondanod, Láng testvér — veregette vállon a cseh kapitányt Zimmermann Bálint, a besztercebányai Testvériség vezetője. — Az a fő, hogy