Irodalmi Szemle, 1980

1980/10 - LÁTÓHATÁR - Hykisch, Anton: Mesterek kora II (regényrészlet)

dikt Lang utasítására visszakergettek Hodrusra). A sylti mester rádöbbent, milyen furcsán él az utóbbi hónapokban a Hillebrandt-ház szobáiban, ételek és illatszerek párájában, szoknyasuhogás, mosolygás és csicsergés közepette, amelyek elszigetelték őt a külvilágtól. Nem, nem hagyja el a megszerzett biztonság világát, szüksége van rá a munkájához. A férfiak éjszakája nem csábítja el erről az útról. Most csak a társáért fizeti meg az elkerülhetetlen adót. Ha Huni szabadlábon lesz, visszahúzódik. Várják a szobrok.

Staub János mintha megsejtette volna zavarát. — Nappal dolgozunk, éjjel harcolunk, így élünk. Azt hiszi, hogy ez nem megy? Amott a tűznél álló Heyer mesternek felesége, családja és üzlete van Selmecen, éjjel mégis a miénk. Jómagam igazgatom a Hillebrand- ték bányarészlegeit, küszködöm a saját tárnámban, azonfölül irányítom a Krisztus Teste Testvériséget, mégis itt vagyok a mieink közt. — A bányamester azonban nem tette le az esküt a beszterceieknek, mint ahogy Benedikt Lang sem. Félrehúzódtak a kunyhó mellé. — Nem hiszek a ceremóniákban, csak ebben hiszek — mutatott Staub a saját magas homlokú, jól fejlett német koponyájára. (Milyen apostol lehetne? Pál? János? — képzelte el Jorg Staubot fából.) — Ha kihozzuk a hat társunkat a fogságból, akkor majd hiszek városaink és településeink bányászainak szövetségében — mondta a bőrtokban viselt szekercéjével játszadozva a píseki Benedikt Lang. — Nem fél, hogy egyszerűen felmorzsolják a seregüket? — kérdezte csendesen a sylti mester. Túlságosan jól emlékezett még a Kyffhäuser-hegysiég aljában tartott izgalmas tanácskozásokra, a tervekre, amelyek a sötétben másoknak mutatkoztak, mint világoson. Ott, azokban nagyobb része volt a határtalan bizalomnak Münzer mester, a szent pap és isteni lény iránt, akiről kezdettől fogva biztosan tudták, hogy a lázadás útját választotta, és megveti a halált. — Nem morzsolnak fel bennünket — mondta nyugodtan a hodrusiak cseh kapitánya. — Itt nem tébolyodott, véletlenül összeverődött tömegről van szó. Ezek bányászok, akik naponta vállalják a kockázatot a föld alatt, naponta belélegzik a veszélyt. Ismerem őket. — Staub János is bólintott. — Tudják, mire képesek. Sokat elviselnek. Többet, mint a paraszt, akit eltéptek a rögtől, és most sír a háza meg az asszonya után. A mi bányászainknak nincs veszítenivalójuk. Sokuk számára a tömlőé kényelmesebb, mint a szűk vájatban fekve, vízben hasalva vágni a sziklát, és attól remegni, hogy megfullad, vagy betemeti a kőzet. Kegyelmed még sohasem volt bányában, sylti mester, hát nem tudhatja, milyen fából faragták őket. — Semmilyen fából, Staub. A mi embereinket sziklából faragták. Soványak, elnyűttek, de mindent kockáztatnak — tette hozzá Láng. — Azonfelül nálunk, Magyarországon, nincsenek egyesült fejedelmi hadak — szólt Staub. — Ismerem a budai viszonyokat. Askálódás, hatalmi harc a mágnások között. Nem vagyunk képesek felfagyverezni a katonákat a törökök ellen. Az állampénztár üres. A királyné kisajátíttette Besztercebányán a Thur- zó-Fugger rézkitermelő vállalatot. Thurzó Eleket börtönbe vetették. És mi a helyzet ma? Teljes a zűrzavar. Kérdezze meg a beszterceieket. A rézbányák a tönk szélén állnak. A királyné őfelsége bábjai bizonyára sok mindenhez értenek, de a termelést nem tudják irányítani. Az udvarnak nem volt más választása, Thurzót és faktorait ki kellett engedni a börtönből, és szépen megkérni, hogy a rézbányákat hozzák valahogy rendbe. Tökéletes visszavonulás. Ráadásul Budán mindenki reszket egy újabb parasztháborútól. Nem félek, minket nem egykönnyen vernek tönkre.

Jorg feje tele volt ezekkel a gondolatokkal. Staub János, ez a két lábon járó ész, különbözött a tavasszal Türingiában megismert vezérektől. Ezek megfontoltabbak, morfondírozott, számítgatnak, mindent előre átgondolnak.

Szombat éjjel, a selmeci tömlöctorony elleni támadáskor megmutatkozik, vajon valóban nem ismétlődik-e meg a borzalom. Ha meglátom Hans Hunit életben, akkor hiszek nekik. Elmosolyodott, kezet fogott Matejjal, és még egyszer megkérte, legyen a szeme Hunion. — Meghálálom neked, Sigel. — A bányász felnevetett. — Megittunk a műhelyben három puttony bort, amelyet a gipszes láda mögött rejtegetett. — Hatalmas medvemancsaival megveregette Jorg vállát. — Ni csak, milyen erős!

— Északi vagyok. A világ legridegebb tengere nevelt fel, tudod, Matej?

Staub elkísérte a fafaragót a Vörös Kúthoz vezető ösvényig. — Üdvözlöm Katalin kisasszonyt. Igazán nem jár már oda a fiatal Unger? — A sylti mester holdfényes éjszakán tért vissza Selmecre. Ugyanazon az úton ment, mint az első alkalommal, mégis máshogyan. Félelem nélkül.