Irodalmi Szemle, 1980

1980/10 - LÁTÓHATÁR - Hercíková, Iva: Egy szállodai éjszaka (elbeszélés)

lép ki a kapun. Olyan tiszta volt a levegő az eső után, mintha desztillálták volna, különös kéjjel szívtam magamba, és igyekeztem kifújni a tüdőmből az édeskés bűz utolsó maradványait is. Szerettem volna tudni, magához tért-e még a légy, — az a gondolat, hogy egyedül van a lakásomban és lármát csap, a légyzümmögéshez annyira nem hasonlító lármát, kellemetlenül érintett. Vajon mi játszódhatott le a képzeletében, vagy ami a képzeletét helyettesíti, amikor BIOLIT formájában rázúdult a számára teljesen megmagyarázhatatlan csapás. Belevésődtek-e már a kémiai permetszerek a rovarnem- zettség tudatalattijába? — végülis létezik valamiféle öröklött tapasztalat, veleszületett félelem bizonyos tünetekkel, melyek jelzik a veszélyt... olvastam valahol, hogy halála előtt az embert néha különös látnoki erő szállja meg, egyetlen pillanat alatt felismeri az okokat és összefüggéseket, amelyek korábban rejtve voltak előtte, egyszeriben más térben él — mindez eszembe jutott, s jóllehet már teljesen nyugodt és kiegyensúlyozott voltam, megborzongtam. Bíztam abban, hogy rám ez nem vonatkozik, — talán. Bíznom kellett benne, hogy az ostoba krimiügyben folytatott vizsgálódásomnak valamelyeset más magyarázata lesz. Nem akarok még meghalni, mondtam hangosan, és hangosan felnevettem. A kerítésen túl megremegtek egy bokor nedves levelei. Elhatároztam, hogy hazamegyek, félrehúzom a könyvszekrényt, még ha százszámra kell is belőle kiszednem a könyveket, és a porszívóval gondosan eltávolítók mindent, ami alatta rejtőzik. A legszívesebben azonnal hazamenttem volna, hogy máris nekilássak, Jarmila azonban már kilépett a kapun, bőrönddel a kezében, mint feltételeztem, a világos kabátjában, melyet szerettem rajta. Örültem, hogy mindig azt a holmit viseli, ha velem van, amelyről azt mondtam, hogy illik neki. A légynek várnia kall. Azt hiszem, sosem voltam szerelmes Jarmilába, de mindig minden tetszett rajta, vagy legalábbis soha senimi kifogásolni valót nem találtam benne. Ez pedig majdnem több, mint amit az ember a másiktól egyáltalán kívánhat. Kivettem a kezéből a bőröndöt és gyorsan arcon csókoltam. Meg-1 lepett, milyen feszes és hűvös a bőre. Beültünk a kocsiba és felkapcsoltam a lámpát. Gyengéden és odaadással nézett rám, mint mindig, mégis úgy tetszett, valahogy megváltozott, az arca szinte áttetsző... De délutáni tapasztalataim alapján keményen elhatároztam, hogy nem ugróm be semminek, nem vagyok hajlandó céltalan, semmire nem vezető csevegésre. Jarmila itt ül mellettem, minden jól végződött, jelenleg semmi egyéb nem fontos. Az egyetlen tanulság, amelyet hajlandó vagyok a históriából levonni — ha egyáltalán érdemes históriának neveznem az ügyet — az, hogy ne olvassak irodain?! selejtet. Mint ahogy a hájas ifjú célzott rá.

Kifelé indultam a városból. Hallgattunk. Csak az egyik kezem tartottam a kormányon, a másikkal átfogtam Jarmila vállát. Az országút szabad, de az eső után még síkos, ned* vés, óvatosan vezettem, a negyven kilométer, ami előttünk áll, bármiféle útviszonyok mellett sem tarthat túlságosan soká. Szinte rosszul esett ez, holott máskor a lehető legrövidebb idő alatt igyekszem célhoz érni. De az autó különös elárvultsága az országúton, azon az önnön fénynyalábjától megvilágított, gömbölyű koronájú színes fákkal körülhatárolt szakaszon, abban a térben, amelyet mintha mindig újfent teremtenénk meg, a sötétségből hasítanánk ki a magunk számára — és mi más az élet, ha nem ez! — a lassú úszás a hűvös légáramlattal, nos, mindez kedvemre való volt, és olyan gondolatokat ébresztett bennem, aminőkkel rendszerint nem foglalkozom. Mindig megvetettem a könnyelműséget, szerettem a világos, átgondolt, az előre tervezett és célszerű dolgokat. Ám egyszeribe nem volt fontos, mi lesz holnap, vagy holnapután. Fölöslegesnek tartottam, hogy takarékoskodjam az erőmmel, — mint azt eddig tettem —, hogy megkíméljem magam az élet számára, mely talán sosem jön el. A Jarmila testéből sugárzó meleg, mintha arról biztosítana, hogy ért engem. Nem az a fontos, hogy boldoggá teszem-e, vagy boldogtalanná, mint balgán képzeltem. Valami egész másról volt szó.

Letértem egy mellékútra és megállítottam a kocsit.

Jarmila hozzám simult, száraz, szikrázó fényű haja az arcomat csiklandozta. Magamhoz szorítottam, hogy ne fordíthassa el a fejét, és beszélni kezdtem a Gyilkosságról, amely nem kíván magyarázatot. Szóra nyitottam az ajkam, de még akkor nem tudtam, hogy elmondom neki. Ha már mindenáron azt akartam, hogy megismerje ezt a képtelen történetet, amely őt, aki amúgy is nagyon érzékeny, csak elriaszthatja, erre bizony lett volna még időm. Nem kellett volna például ezért megállítanom a kocsit, és olyan hangon beszélnem, amely számomra is idegenül csengett, bár igyekeztem az ügy fon