Irodalmi Szemle, 1980

1980/10 - LÁTÓHATÁR - Hercíková, Iva: Egy szállodai éjszaka (elbeszélés)

tosságát a gúnyos hangvétellel csökkenteni. Jarmila moccanás nélkül hallgatott, léleg- zet-visszafojtva, szinte mintha aludnék, de mikor ujjaimmal végiigsimítottam az arcán, rájöttem, hogy nyitva a szeme.

A mondat közepén elhallgattam.

— Gyere, menjünk, majd később befejezem. Ostobaság az egész.

Engedelmesen felült, hogy indíthassak.

— Nem kell elmondanod — szólalt msg, mihelyt hátrálni kezdtem vissza a főútra. — Tudom.

Megálltam egyenest az útkereszteződésen. Elengedtem a tengelykapcsolót, noha már betettem a sebességet, a kocsi tehetetlenül megrándult, s a motor leállt.

— Mit tudsz?

— Tudtam, hogy elmondod ezt.

— Ugyan, kérlek, honnan tudhattad volna?

Eszembe jutott, hogy tán valami véletlen folytán beszélt a detektívregény-szakértő barátommal, vagy a telefonoskisasszonnyal, talán a barátnője, megtudta a nevemet, s azon melegében sietett közölni Jarmilával, hogy megismerkedett velem. Más magyarázat nincs.

— Magam sem tudom, hogyan szereztem róla tudomást — mondta Jarmila lassan.

Szembe velünk autó közeledett, villogott a távolsági fényszórója, mintha óriási szemek

kacsingatnának ránk. Erőt vettem magamon, elindítottam a kocsit, s az országút szélére húzódtam. Az autó elhaladt mellettünk.

— Inkább menjünk — szólt Jarmila. — Nincs értelme erről beszélni. Legalábbis nem most. És nem itt.

A sötétség minden irányból rátelepedett a kocsira, mintha beléje akarna hatolni. Gyorsan indítottam. Végtére Is nem vagyok kisgyerek, hogy féljek a sötétségtől, ismételgettem magamban, de örültem, amikor mögöttünk további kocsi fénye tűnt fel.

Lassítottam, megvártam, míg megelőz, és ráakaszkodtam. — A húsz—harminc méterrel előttem haladó két piros pont megnyugtatott. Felnevettem.

— No de hiszen ez képtelenség. Tréfát űzöl velem. Vagy lehallgatod a telefonomat?

— Nem tréfálok — mondta Jarmila szomorúan.

Kijelentése felbosszantott. A láthatáron feltűntek a kisváros fényei, ahová igyekeztünk, útjára engedtem az idegen sofőrt, aki akaratlanul segítette a menekülésemet, és ismét megállítottam a kocsit.

— Mára elegem van a rejtélyekből — jelentettem ki. — Műszaki ember vagyok, nem tudod velem elhitetni, hogy egy üveggömbbe bámulsz, és úgy látsz benne, akár a tenyereden. Már csak az hiányzik, hogy kijelentsed, tudsz a könyvszekrényem mögött lapuló légyről is.

— Miféle lényről? — kérdezte Jarmila ijedten.

— Elgázosítottam egy legyet — feleltem gyorsan. Nem volt erről kedvem bővebben beszélni.

— Nincs ebben semmi — magyarázta Jarmila fáradtan, de türelmesen. — Ha két ember erősen gondol egymásra, előfordul, hogy egyik tudja, mit csinál a másik. Megérzi.

Nem tudtam, mit szóljak ehhez. Nem vagyok olyan ostoba, hogy kizárjak az életből mindsnt, amit nem lehet kiszámítani és logikával megmagyarázni. De ez már sok. Szó nélkül indítottam.

A szálloda előtt nem volt parkoló, a mellékutcákban pedig nem találtunk helyet. Jó darabot kellett megtennünk gyalog és egész idő alatt hallgattunk. Csak a szálloda halijában láttam, hogy Jarmila milyen sápadt. Annyira összezavarodtam, hogy nem törődtem sem a portás, sem az öreg liftkezelő bizalmas hunyorgatásával. Két szobát foglaltunk, s az alkalmazottak nyilván kötelességüknek tartották tudtunkra adni: ezzel ugyan nem csapjuk be őket. Az én szobám mindjárt a felvonó mellett volt. Jarmilát az öreg liftes tovább vezette, a folyosó fordulójában eltűntek a szemem elől. Kabátomat beakasztottam a szekrénybe, az aktatáskát a székre tettem, megmostam a kezem — rosszul mostam meg, mert a hófehér törülközőn nyomokat hagytam — és indultam Jarmilához. A szobaszámát megjegyeztem, kopogás nélkül benyitottam. Először azt hittem, eltévesztettem a számot, merít Jarmila nem volt a szobában, de aztán megláttam a kis fekete bőröndjét, melynek fogantyújára hanyagul oda volt kötve a kulcsa. A bőrönd a földön hevert, a zárai nyitva, oldalt meg valami fehér kandikált ki belőle. Csodálkoztam, hogy háló