Irodalmi Szemle, 1980

1980/10 - LÁTÓHATÁR - Hercíková, Iva: Egy szállodai éjszaka (elbeszélés)

utcára már nem emlékeztem. Fordítottam egyet kedvtelenül, kis híján rettegve. Ügy volt. Alulról a harmadik sorban ez állt: Marta Váňová, Brno—Královo Pole, Horní ulice 3. A betűk élesen elütnek a többitől... A detektív megtalálta Marta Váňová névjegykártyáját az asztalláb alatt, alátétként. Arra is emlékeztem, hogy az íróasztalról volt szó.

Felültem a rekamién, és megittam a maradék kávét. Ügy éreztem, hogy a szoba hirtelen kihűlt, s bár minden ajtó és ablak csukva, valahonnan húz. Bevallom, elég sok fáradságomba került, amíg elfogadható magyarázatot találtam. Hiszen már a boltban is lapozgattam a könyvet, amaz elbűvölő ifjonc társaságában és megjegyezhettem az oldalszámot meg a kövérrel szedett címet. Bizonyos esetekben szinte csodálatra méltó az emlékezőtehetségem, sajnos többnyire olyan estekben, amikor egyáltalán nincs rá szükség. így kellett lennie, nem másképp, bizonygattam, holott biztos voltam benne, hogy a könyvesboltban csak a bevezető fejezetet néztem meg. Ki lapozza a krimit hátulról? De hát magyarázatnak magyarázat, bár mit sem változtatott azon, hogy a könyv gondos átböngészésével meggyőződtem róla: a történetet a legapróbb részletekig ismerem.

Ezek után mégiscsak telefonáltam a rádióba. Tanácskoztam a telefonosnővel; nagyon kellemes alt hangja volt, a telefonosnőnek rendszerint nem ilyen a hangjuk. Többnyire rikácsolnak az emberrel, hogy majd megreped a dobhártyája. Én is a megtestesült kedvesség voltam, tőlem telhetően tréfálkoztam a nővel, aztán leadtam egy mesét, hogy fogadtam egy barátommal. Attól tartottam, hogy ha elárulnám valódi aggályaimat, lecsapná a kagylót. Egyébként magam sem tudtam, aggályaim mifélék, milyen jellegűek. Egész testemben reszkettem, amikor a szerző nevét és a könyv címét közöltem, de a telefonosnőre ez semmi hatást nem tett, a bűnügyi regényeket érthetően kevesen ismerik címükről, a szerzőjüket pedig egyáltalán nem tudják, de azt tanácsolta, forduljak felvilágosításért a rádiójáték- vagy az irodalmi osztályhoz. Mialatt ide-oda kapcsolt, megbántam, hogy nem mondtam meg neki az igazat. Miért fabrikálok ebből én magam valami titokzatosat? Mi furcsa van benne, hogy meg akarok bizonyosodni felőle, honnan ismerem egy olyan könyv megoldását, amelyet sosem olvastam, helyesebben nem olvashattam? Kisvártatva a telefonoskisasszonyok gyöngye jelentette, sajnos, az illetékes irodák már üresek, de megérezve hangomban a csalódást, a kívánságom jelentéktelenségéhez egyáltalán nem illő csalódottságot, azt mondta, megpróbál intézkedni ő maga. A szerkesztők értekezleten ülnek, s talán elkap valakit, aki felvilágosítást adhatna. Lediktáltam a telefonszámomat, súlyt vetettem rá, hogy forró köszönetét rebegjek, ő pedig megígérte, olyasféle nyájas csáfondárossággal a hangjában, mint amikor egy kisgyerek szeszélyeit akarjuk kielégíteni, hogy körülbelül félóra múlva visszahív. A félórát lázas ténykedéssel töltöttem. Először a könyvtáramban két hosszú polcról, ahova a szépirodalmat rakom, leraktam a könyveket. Mindegyiket átlapoztam, amely valamelyest is hasonlított detektívregényre. Még mindig nem adtam fel végképp a reményt, hogy véletlen egyezésről lehet szó, illetve nem akartam feladni. Legalábbis addig nem, amíg a kedves női hang nem közli velem a telefonban, hogy a fogadást megnyertem, a krímii ekkor és ekkor itt és itt sugározták. A könyvszemle semmi mást nem eredményezett, mint hogy jól összekevertem az ábécérendbe sorolt köteteket. Rávetettem magam a naplómra. Meglehetősen gondosan vezetek naplót. Tulajdonképpen diárium ez, minden órára külön rovattal, s oda jegyzem be mivel töltöttem az időmet. Csak a puszta tényeket, az érzelemnyilvánítástól eltekintek. Az alsó sorba írom a filmek, színházi előadások és minden élolvasott könyv címét. Minit látható, módszeres ember vagyok. A lakásomban, amely húsz négyzetméteres szobából, kis konyhából, még kisebb előszobából és fürdőszoba-vécéből áll, mindig rend van, csakúgy, mint az íróasztalomon a hőtechnikai kutatóintézetben. Bementem a fürdőszobába, s egy kis ideig nézegettem az arcomat a tükörben. Sápadt voltam és riadt. Hogyan zökkenthet ki egy ilyen ostobaság a kerékvágásból? Az istenért, hát miért nem törődöm bele, hogy olvastam valahol, és kész! Bárcsak hallgattam volna a könyvesboltbeli hájas ifjúra, és ne vettem volna meg ezt a gyatra firkálmányt — melyet úgyis csak azért adtak ki, mert a szerző csinos lány. De hát most már késő. Ismét visszatértem a naplóhoz. Kevés szépirodalmi művet olvasok, s mivel ezeknek a címét más ceruzával különböztetem meg a szakmámba vágó könyvektől, könnyen tájékozódtam. Pedantériám többnyire megnyugtat, segít abban, hogy elkerüljem a felesleges bonyodalmakat, hogy célszerűen