Irodalmi Szemle, 1980

1980/10 - LÁTÓHATÁR - Hercíková, Iva: Egy szállodai éjszaka (elbeszélés)

és egyszerűen éljek, ám ezúttal elviseltem volna egy kis rendetlenséget. A könyv- és filmcímekhez ugyanis egyetlen tömör mondatban odaírom a tartalmat. így aztán gyorsan és pontosan megállapíthattam, hogy az utóbbi két évben mindössze hat datektív- regényt olvastam, és egyiknek sem hasonló se a címe, se a tartalma azéhoz, amely a földön hevert a rekamié mellett. Megvallom, időnként odapillantottam, ott hever-e még.

Felberregett a telefon, s egy kis ideig hagytam csengeni. Hirtelen fáradtság tört rám, semmit sem akartam megtudni, azt gondotam, kihajítom azt az ostoba könyvet a hulladékgyűjtőbe, megborotválkozom és sietek Jarmilához. Haragudtam a rádió telefon- központjának ügybuzgó alkalmazottjára, azzal gyanúsítottam, hogy unatkozik, és unalmában tréfát űz velem. Az efféle készség mindig gyanús. Aztán meg magamra haragudtam. Miért adtam meg a telefonszámom? Végül mégiscsak felvettem a kagylót.

— Hol vagy? Miért nem jelentkezel? — hallatszott Jarmila ideges hangja.

— Borotválkozom — füllentettem.

— Valami bajod van?

— Mindig van valami bajom, ha nem vagy velem — mondtam, és igyekeztem kedves lenni. De Jarmilát nem könnyű félrevezetni.

— Történt valami?

Abban a pillanatban rádöbbentem, hogy az ő hangja sam olyan, mint amilyet ebben a helyzetben várnék. Nyugtalanság keríthette hatalmába, még mielőtt meghallotta hazug válaszomat, s csak a kelietlenség, amellyel a kagylót felvettem akadályozott meg benne, hogy mindjárt az első mondatából kiérezzem a szorongást. Ugyanis nem tartozott azok közé a nők közé, akik örökösen faggatják az embert, hol van, mit csinál, miért teszi, amit tesz, s akik még arra is rákényszerítik a másikat, hogy azt is megmondja, éppen a vécén volt, amikor csengett a telefon.

Ha nincs ez a különös eset, azt gondoltam volna, hogy találkánk forog veszélyben, de most a legképtelenebb ötletek kavarogtak a fejemben.

— Mi van veled? Történt valami baj? — préseltem ki magamból, előre bizonyosra véve a válaszát, mintha én meg tudnám magyarázni neki, énvelem mi van.

— Mi történt volna? Nem merek örülni, nehogy meghiúsuljon a tervünk.

Letette a kagylót. Abban reménykedtem, csak azért, mert a helyiségbe belépett a férje.

A félóra rég eltelt, a telefonoskisasszony nem hívott fel. Lélekben bocsánatot kértem tőle a szidalmakért, melyekkel az imént elárasztottam, dicsértem jóindulatát és nem mindennapi készségét, s homályosan abban reménykedtem, hogy a hízelkedéssel elnyertem rokonszenvét. Miután tudatára ébredtem a tőlem teljesen idegen és ráadásul a hozzám feltűnően nem illő eljárásomnak, még jobban összezavarodtam. Korábban soha nem jutott volna eszembe, hogy gondolataim a távolban befolyásolhatnak valakit. S ha valaki ilyesmit állít, valószínűleg bolondnak tartom, vagy — még inkább — egzal- tált sznobnak. Most meg én viselkedem így? Elhatároztam, hogy ennek erélyesen véget vetek. Van egy barátom, illetve inkább ismerősöm, mintsem barátom, krimi-szakértő, tucatjával falja a detektívregényeket, sőt, ezért tanult meg angolul. Felhívom és megkérdezem. Talán meg tudja mondani, honnan ismerem ezt a történetet. A döntés megtörtént, végeztem. Csakhogy nem blokkolhatom a telefont, ha hírt akarok kapni a rádióból. Keserves könnyeket hullattam, miért is nem tudakoltam meg a készséges telefonoskisasszony nevét, most felhívhatnám, türelmetlenségemet, mondjuk, azzal indokolhatnám, hogy el kell mennem, vagy valami más hazugsággal, mit számít az, s végre nyugtom lehetne az ügytől. Találomra kitárcsáztam a rádió telefonszámát. Magas vékony hang jelentkezett, körülbelül annyira hasonlított ahhoz a hanghoz, amelyre szükségem volt, mint a Lőportorony az Eiffel-toronyhoz.

— Tessék — ismételte a vékony hang türelmetlenül.

— Kérem szépen, megmondaná, hány telefonoskisasszony szolgálatos ma? — kérdeztem alázatosan.

Lecsapta a kagylót.

Abban a pillanatban képes lettem volna panaszt tenni a közlekedés- és postaügyi miniszternél. Vagy a kulturális miniszternél. Nem tudtam pontosan, melyiknek a joghatósága alá tartozik a rádióbeli telefonoskisasszony. De ülni és meredten bámulni az ellenszenves készülékre, amely meghozhatja — de nem kell, hogy meghozza — az