Irodalmi Szemle, 1979

1979/10 - FIGYELŐ - Lacza Tihamér: Szubjektív jegyzetek egy regény kapcsán

Szubjektív jegyzetek egy regény kapcsán

A felszabadulás utáni csehszlovákiai magyar irodalom — nem hiszem, hogy újat mondanék ezzel — alapjában véve „foghíjas” irodalomnak tekinthető. Csak a költészet területén képes folyamatosan értékeket produkálni; a prózának inkább nagy felvillanásai vannak, a dráma „tüzel” meg jószerével a ki-kihamvadó rőzselángra emlékeztetnek. De nemigen lesz megnyugtatóbb a kép, ha a teljesség kedvéért a szép- irodalom közvetlen szomszédságát: az irodalomelméletet, a kritikát, a szociográfiát, az irodalmi riportot és a publicisztikát is szemügyre veszem. Néhány kötet jelzi csupán, hogy ezen a téren is történt valamilyen (olykor figyelemre méltónak is nevezhető] kezdeményezés, de az eddig elért eredményekkel aligha lehetünk elégedettek, mert azok bizony alatta maradtak lehetőségeinknek és igényeinknek. Vannak műfajok, melyeket csak egy, legföljebb két munka reprezentál; hézagpótló, sőt mi több: alapvető művek megszületését várjuk immár harminc esztendeje'. E furcsa, már- már abszurd drámába illő helyzetnek az okait kideríteni nem lehet ezúttal feladatom. Annyit azonban mégis szeretnék megjegyezni — a félreértések elkerülése végett —, hogy csakis olyan „képzeletbeli” alkotások lebegnek a szemem előtt, amelyek létrehozása semmivel sem igényel többet, nagyobb erőbedotoást, mint mondjuk egy regényé vagy éppen egy drámáé. Az alkotó, kellő tehetséggel felvértezve, végbeviheti munkáját egy dolgozószobában is.

Leegyszerűsíteném azonban a dolgot, ha irodalmunk „foghíjasságát” csak a különböző irodalmi és irodalomkörnyéki műfajokban publikált munkák számával (esetleg ezek minőségével) kívánnám érzékeltetni. A témaszegénység például ugyanolyan beszédesen árulkodik erről. Vagy mondjuk a formai megoldások nagyfokú hasonlatossága. Ez utóbbiról az alábbiakban bővebben is szeretnék szólni, s mivel mindehhez az ürügyet egy regény szolgáltatja, maradjunk a prózánál.

Századunkat — némi öniróniával — az izmusok századának is szoktuk nevezni. Esztéta legyen a talpán, aki a különböző művészeti irányzatok dzsungelében eligazodik. Az újra törő — és ismerjük el: leleményes — művészek, legyenek bár írók, festők, szobrászok vagy éppen zeneszerzők, azt hiszem mára már minden lehetséges és elképzelhető ötletet, eljárást, módszert és eszközt kipróbáltak, hogy eredeti (vagy annak látszó) műveket hozzanak létre. Ez a nagyszabású átalakulás kikezdte még az oly konzervatívnak tekinthető műfajt is, mint a regény. Az úgynevezett realista regény — melynek fejlődési útvonala Stendhaltól és Balzació 1, Flaubert-en. Dosztojevszkijen keresztül Lev Tolsztojig, Gorkijig és Thomas Mannig vezetett — a XX. században több kiemelkedő alkotó (James Joyce, Wirginia Woolj, Franz Kajka stb.) műhelyében szinte a felismerhetetlen- ségig átváltozott. A regény addig merevnek vélt, már-már kötelezően sablonszerű formai keretei fellazultak, a hősök a kiadós dialógusok helyett mind gyakrabban kényszerültek önmagukkal beszélgetni, a fordulatos cselekmény leírását felváltotta a látomások, álmok, képzelődések bemutatása, a valóság mint a főhős (vagy a hősök) tudatának tükröződése jelent meg„