Irodalmi Szemle, 1979

1979/10 - FIGYELŐ - Lacza Tihamér: Szubjektív jegyzetek egy regény kapcsán

s ezáltal lehetővé vált, hogy a műalkotást többféleképpen is értelmezzék a kritikusok és az olvasók.

A két véglet: Stendhal Pármai kolostora és Joyce Finnegans Wake-je között természetesen számtalan átmenet van és lehetséges. A leggyakoribb eset az, amikor a „realista alapozottságú” műben kisebb-na- gyobb mértékben felbukkannak az újszerű vívmányok (belső monológ, látomások, idősíkok keveredése stb.). A fordulatos cselekmény — a XIX. századi regények oly fontos kelléke — a mai prózaírók szemében mintha elveszítette volna jelentőségét, sőt sokak szerint az író megalkuvását, hatáshajhászását bizonyítja az, ha eseménydús történetet kínál olvasóinak.

Mindez nagyon leegyszerűsített és vázlatos. Nem is az volt a célom, hegy körülményes esztétikai eszmefuttatásokba bonyolódjam. Mindazonáltal a csehszlovákiai magyar regény „besorolása” végett elkerülhetetlen volt e néhány kusza mondat előrebocsájtása.

A csehszlovákiai magyar irodalmat, de különösen a prózát — formai szempontból konzervatívnak, tematikai szempontból egyhangúnak tartom. Hősiesen ellenáll a divatos irányzatok csábításának, már-már túlságosan is hagyománytisztelő. Most már csak az a kérdés, hogy miféle hagyomány az, melyet íróink úgy tisztelnek. Véleményem szerint ez nem egyéb, mint a XIX. századi realista regény, illetve ennek egy sajátos XX. századi magyar változata, amelyet másodikvonalbeli írók műveiben vehetünk szemügyre alaposabban (Fejes, Kertész, Körmendi stb.). Nyilvánvalóan nem tudatosan szabályozott folyamatról van szó, az író minden bizonnyal ösztönösen választja ezt a formát, a hasonlóság rendszerint a véletlen műve. Gondosabb stíluselemzéssel talán még az is kimutatható lenne, hogy kire mely magyar, illetve külföldi író hatott tartósan vagy átmenetileg. Vitathatatlan a Móricz-hatás, de Tamási Áron és Sütő András, polgári humanista írók és Ernest Hemingway is ott találhatók a tanítómesterek között. Ezek a „példaképek” elsősorban íróink szemléletét formálták, oiykor a stílusba is „beleszóltak”, de nemigen befolyásoltak a regény szerkezeti vázának kialakítását; azt az író legtöbbször ösztönösen végezte el, legföljebb néhány egyszerűbb sémát sajátított ki közben.

Milyen is tehát a csehszlovákiai magyar regény? Meglehetősen jellegzetes

képződmény, melyet jobb szó híján „kisebbségi regénynek” nevezhetnénk. Fő ismertető jegyei: a cselekmény rendszerint tipikusan ,,kisebbségi közegben” zajlik; a főhőst (esetleg több hőst is) valamilyen lelki trauma éri, amitől aztán a regény folyamán szeretne megszabadulni; elnagyolt, illetve nem eléggé hiteles és meggyőző lé- lekábrázolás; egészében véve laza, csak helyenként feszes szerkezet; egyszerű, nem sok eredeti stíluselemet tartalmazó, bár helyenként élvezetes nyelvezet, amely ugyanakkor nem mentes az újságírói fordulatoktól sem; tablószerű társadalomrajz

— túl sok közhellyel színezve; sokat töprengő, de felszínesen és meddőn gondolkodó hősök, akik inkább kimondják mint felismerik a lényeget, tehát túlságosan is az író szócsöveivé válnak.

Ezek az ismertető jegyek természetesen nem minden regényben mutathatók ki maradéktalanul, de a legtöbb alkotásban mégiscsak. Koncsol László a lényegre tapint rá, amikor a „minden külső feltétel nélkül ábrázolt emberi identitás elhagyásában, kívülről bevitt írói célok követésében, végső soron a hős mesterséges zsugorításában” látja a hatvanas évek csehszlovákiai magyar regényeinek legszembeötlőbb gyengéit (Koncsol L.: Riport és mi' tosz, Irodalmi Szemle, 1978/1. 83. 1.). A csehszlovákiai magyar regényíró számára

— nekem legalábbis úgy tűnik — a legnehezebb feladat cselekvő, hús-vér, vívódó hősöket megformálni. Már pedig az a regénytípus, melyet íróink többsége a leginkább kedvel, az effajta figurákat nem nélkülözheti. E szervi fogyatékosságot kiiktatandó, illetve megkerülendő az író úgy segít magán, hogy feladja addigi regény- ideálját és korszerűbb eszközök után néz.

A csehszlovákiai magyar prózában a leglátványosabb „kísérletsorozat” eddig kétségtelenül a Dobos Lászlóé volt. Két ha' gyományosan megírt regény (Messze voltak a csillagok, 1963 és Földönfutók, 1967) után 1976-ban közreadta Egy szál ingben című munkáját, amelyben elsőként (s eddig még egyedül) szakított azzal a hagyománnyal, amelyről korábban már beszéltem. A kísérlet eredménye egy, szép részletekben bővelkedő, de egészében véve túlkomponált könyv lett, amely inkább csak sejttette, mintsem bizonyította, hogy írója méltó az újító szerepére.

Legutóbbi regénye (Hólepedő) a kísérlet folytatásának az eredménye. Több meglepetést is tartogat az olvasó számára. Min.-