Irodalmi Szemle, 1979
1979/10 - LÁTÓHATÁR - Lenz, Siegfried: Egy éjszaka a szállodában (novella)
EGY ÉJSZAKA A SZÁLLODÁBAN Az éjszakai portás lerágott körmű ujját végighúzva egy listán sajnálkozva fölvonta vállát, s miközben balra fordult, egyenruhája vészesen megfeszült a hóna alatt. — Ez az egyedüli lehetőség. Ilyen későn már sehol sem kap egyágyas szobát. Természetesen módjában áll másik szállodában is érdeklődni. Azt azonban most elárulhatom, hogy ha eredmény nélkül tér vissza, már nem lehetek a szolgálatára. Az a szabad ágy a kétágyas szobában ugyanis — amelyet nem tudom miért nem akar elfogadni — addigra bizonyosan gazdára talál. — Rendben — mondta Schwamm —, elfogadom ajánlatát. Szeretném azonban tudni, s ezt bizonyára ön is megérti, hogy kivel kell megosztanom a szobámat. Nem elővigyázatosságból, higgye el, mert nincs kitől tartanom. A partnerem — azt az embert, akivel egy éjszakát egy szobában töltünk, nevezhetjük talán partnernek is — már itt van? — Igen, itt van. Már alszik. — Alszik — ismételte Schwamm, azután elkérte a bejelentőlapot, kitöltötte, s visszaadta a portásnak, majd elindult fölfelé. Megpillantva szobája számát, önkéntelenül is lassította lépteit. Az ajtóhoz érve visszafojtotta lélegzetét, remélve, hogy meghallja az idegen által okozott neszeket, majd lehajolt a kulcslyukhoz. A szobában sötét volt. Hirtelen a lépcsők irányából lépések zaja ütötte meg a fülét. Cselekednie kellett. Természetesen továbbmehetett volna, színlelve, hogy eltévedt a folyosón. A másik lehetőség az volt, hogy belép a számára kiutalt szobába, amelynek egyik ágyában egy idegen férfi aludt. Schwamm lenyomta a kilincset. Majd bezárta maga után az ajtót, s tenyerével a villanykapcsoló után matatott. Hirtelen abbahagyta a keresgélést. Mellette valaki mély, de energikus hangon megszólalt, amiből rögtön megállapíthatta, hogy az ágyak abban az irányban vannak: — Várjon! Kérem, ne gyújtson villanyt! Nagyon örülnék, ha a szobában sötét maradna. —■ Várt rám? — kérdezte Schwamm ijedten, de nem kapott választ. Ehelyett az idegen azt mondta: — Ne ijedjen meg a mankóimtól, és ügyeljen, nehogy elessen a szoba közepe táján álló kofferomban. Majd én elirányítom. Tegyen három lépést a fal mellett, aztán forduljon balra, s újabb három lépés után már megérintheti az ágya végét. Schwamm engedelmeskedett. Odajutott az ágyhoz, levetkőzött és bebújt a takaró alá. Hallgatta amint a másik lélegzik, és úgy érezte, hogy még nem tudna elaludni. — Egyébként — mondta rövid habozás után — a nevem Schwamm. — Ügy — felelte a másik. — Igen. — Valamilyen kongresszusra jött talán? — Nem. És ön? — Én sem. — Üzleti ügy? — Nem, nem mondhatnám. — Ilyen különös okból mint én, azt hiszem, még senki nem jött a városba. Siegfried Lenz
