Irodalmi Szemle, 1979

1979/10 - LÁTÓHATÁR - Ballek, Ladislav: A segéd — III. (regényrészlet)

— Erről megfeledkeztem — mondta. Egy ideig körmével tisztogatta alsó fogsorát, majd hosszan bámult Riecanra. Végül elnevette magát:

— Akkor hát ezután ezt is gépnek tekintjük — mutatott a szívére. — Mire kapcsoljuk rá? Erre? — mutatott a lába közé, és újra elnevette magát, de hamar abbahagyta, mert a mesterből ez nem csiholt ki semmi vidámságot. — Igazán... most jut eszembe, sose láttam magát szivet enni. Maga nem eszi meg a szívet?

— Soha ... Még egyet se ettem meg — felelte csendesen Riečan.

— Nohát! ... Aztán miért?

— A szívem miatt nem akartak katonának se besorozni, de én kicsi korom óta nem tudtam megennni a szívet.

— Hm... Hány ilyen gépet kiszedtem, megfőztem és megettem én már! És bizony egy se okozott nekem gondot soha.

— Nekem világéletemben bajom volt ezzel.

Volent nézte a szíveket, fintorgatta az orrát, megcsóválta a fejét, a késsel eltolta maga elől a szóban forgó darabokat, és mihamar olyan zavarba jött, hogy teljesen abbahagyta az evést. Aztán kedveszegetten, bár mosolyogva mondta:

— Már látom, mester úr, hogy teljesen elromlok maga mellett. Mikor az előbb eltakarítottam magam elől ezeket, ni — mutatott a sertésszívekre — úgy rémlett, mintha magammal tettem volna valamit. Ez nem mehet így — rázta meg konokul a fejét —, nem vagyok én cukrász... Nekem hentesnek kell lennem, és jó üzleteket kell kötnöm, ez Illik hozzám, még ha mindjárt a maga akarata ellenére cselekedném is, mert kettőnk közül az egyiknek ilyennek kell lennie, az nem vitás.

Riečan elmosolyodott. Valami rosszul esett neki a segéd kijelentéséből, de nem törte rajta a fejét, mert figyelmét arra a kérdésre összpontosította, mi módon tudná gyorsan visszaadni a segédnek előbbi jó hangulatát. Rövid ideig tartó erőfeszítés után, mely valósággal kimerítette, nyájasan elmosolyodott, úgy téve, mintha addig csak tréfált volna.

Volent tüstént megnyugodott. Gyorsan megértette, hogy köszönheti a sorsnak a nagy. szerű pillanatot, amikor a helyzet megengedte neki, hogy jelezzen valamit a mesternek. Mintha megkönnyebbült volna, s újra elkezdett enni meg tréfálkozni.

Amint közelebbről megismerkedett a Riečan család tagjaival, mindinkább elhitte, hogy befogadták maguk közé. Hitte, hogy hozzájuk tartozik. Noha kezdetben tudtán kívül történt ez, lassan magára vette a felelősséget az egész családért. A kapcsolat és a Riečan család tagjai által benne keltett érzések jogán úgy gondolta, hogy törődhet, sőt törődnie kell velük akaratuk ellenére is. Olyan elhagyatottak voltak itt kezdetben, és ahogy ő látta, gyámoltalanok is, hogy mást nem is tehetett. Erős volt, bízott magában, az ügyességében, örömmel és készséggel vállalta hát az afféle megváltó szerepét. Közben igen hamar rájött, hogy Riečanék közül kinek-kinek milyen ambíciói vannak, kit milyen becsvágy fűt. Az asszonyon látott keresztül a leghamarább, s menten hozzáfogott, hogy ezt kiaknázza. Riečanné ambíciói közel álltak hozzá, és igencsak megfeleltek neki. Riečant pedig, igen, ez volt az igazság, Riečant tulajdonképpen szerette. A mester olyan biztonsághoz juttatta, aminőt sose ismert. Rájött, hogy Riečanban olyan emberre talált, aki őt soha meg nem bántja, és soha nem használja ki. Tulajdonképpen elsősorban Riečan győzte meg, hogy befogadták a családba, és családtagnak érezheti magát. Egy kis szemrehányást is tett magának, hogy az orránál fogva vezeti a mestert, szíves örömest meg is szabadult volna ettől az érzéstől, de nem segíthetett magán. Amit tesz, az ő javára, Riečan javára is teszi, hogy, amint mondani szokta, a mester úr dögrovásra ne jusson itt. Persze nem ez vitte a főszerepet az ő sefteléséiben és vagyonhajhászásában, csakhogy ez szentelte meg igyekezetét, ez táplálta erővel zabolátlan hajlamait, amelyek teljességgel eluralkodtak különös természetén.

Lancsaricsnak különös volt a lelkiismerete is. Uralkodó vonása volt a kíméletlenség, amellyel mintegy elégtételt akart venni sanyarú gyermekkoráért, még mindig nem szégyenkezett fiatalos duhajsága miatt. S nem Is akarta ezt levetkezni, sőt inkább táplálta magában, ahogy tőle telt. Mert hiszen tudta ő nagyon jól azt is, hogy ezek nélkül a tulajdonságok nélkül Palákon mint hentes és kereskedő nem működhetne ilyen sikerrel. Nem akart más lenni. Roppant mód meg volt magával elégedve.

Hubik István fordítása