Irodalmi Szemle, 1979

1979/10 - LÁTÓHATÁR - Ballek, Ladislav: A segéd — III. (regényrészlet)

nagy kő esne le, békét is hagytam neki, nem szóltam már semmit, hadd kezdje majd ő, hogy magának kevesebbe kerüljön az üzlet. Ügy is lett. Találkozunk néha Magyar Bélánál, ahova Feri eljár meginni a maga három deci borát. A minap is csak leült mellém, és már kezdte, hogy azt mondja, miért nem mutatkozik a főnököm, talán már nem kell neki a gyerek, mert cigány nő az anyja? Erre én rögtön azt mondtam, hogy dehogyis, maga más ember, maga nem palánki, nem olyan, mint az itteniek, maga olyasmire nem ad, mert maga olyan ember, aminőt még egyet Palánkon nem talál.

Riečan már előbb elkezdett hadonászni, s mivel nem hagyta abba, Volent egy pillanatra elhallgatott. Kortyintott egyet, és folytatta:

— Mester, én sokszor hazudom, de amikor ezt mondtam Ferinek, eszem ágában se volt hazudni. Komolyan beszélek. De hiszen nekünk nem kell egymást meggyőznünk ... Beszéljünk inkább az üzletről, igaz?

Riečan hátrahajtotta fejét, és megtörölte az arcát.

— Megnyugtattam Ferit, hogy nem úgy van, ahogy ő mondja, egyszerűen arról van szó, hogy maga gondolkodik a dolgon, mert magának kínálkozik más kocsi is. Rögtön közbevágott, hogy ő nem kér sokat, biztosan megegyeznek, ő szívesen enged, nem kell neki az egész összeg, vár, maga úgy csinálja, ahogy magának jobb, hogy megtalálja a számítását, fő, hogy rendbe teszi a gyerek szénáját, és csak menjen el őhozzá. Ma is összeakadtunk, s Feri elkezdte megint. Mester úr, ha érdekli a kocsi, máris mehet érte... Ad Ferinek néhány papírt abból, amelyen annak a bizonyos cseh muzsikusnak a képe van, ahogy Éva kisasszony mondta, adunk neki valamit a vermünkből is, ráadásnak ... én pedig szerzek neki alkatrészeket, meg ponyvát a Mercedesére, amelyet egy orvosnak akar jó áron eladni. No és adunk neki húst, hadd lássa a felesége is, hogy Feri nem bibasz.

Riečan ámulva csóválta a fejét. Roppant csábítónak találta ezt az egészet. Mégis jobban foglalkoztatta az inas ügye, mint a kocsié. Már akkor is, amikor Volent először szóba hozta a dolgot, összerezzent. Rögtön világossá vált előtte, hogy ő maga tesz meg mindent, hogy a fiú ide kerüljön a portára. Vágyott utána, mint ahogy a férfiak fiúgyermek után vágynak. Hiányzott neki ez a kapcsolat. Ha a gyereket idefogadja, valami helyreáll az életében. Ezzel váltja talán meg magát. Egy inasa már volt. Hirtelen eszébe jutott a lánya, és készen volt a döntés: felfogadja az új inast.

Volent mintha sejtette volna, mi foglalkoztatja a mestert.

— No és mit szól az inas dolgához, mester úr? — kérdezte. — Egy taknyos kis kölyök mindig elkél itt. Maga is azt mondja, igaz? Kimossa a belet, befűt...

— Igen, igen, kell a kocsi, jól mondod... A gyerek is elkél majd itt... No és mikor mehetnénk el ahhoz a te barátodhoz?

—• Rögtön, amint visszajövök a fölvidékről — felelte Volent nyugodtan.

Jó hangulatban folytatták a munkát. Elégedettek voltak mind a ketten, mintha tudja isten, milyen fogas kérdést oldottak volna meg, így hát nyilván egymás előnyös tulajdonságairól gondolkoztak. Riečan egész biztosan, végtére is neki erre nagyobb oka volt.

Nem telt el egy egész óra se, Volent újra megéhezett. Mielőtt hozzálátott az első disznósajt megtöltéséhez, szedett a puhára főtt húsból és belsőségekből, apró szeletekre metélte, és megsózta, megborsozta, megpaprikázta. Kéhegyre szúrva rakta szájába a falatot. Magától értetődik, hogy itt csakis késsel evett, és szemmel láthatólag különös kedvét lelte ebben, noha egyszer már, pityókásan, megvágta a nyelvét. Utána egy hétig nem lehetett a szavát hallani; nem bírta a fájdalmat, mint az ilyen látszatra erős férfiak legtöbbje. Evett, hörpintett rá, a lábát szétterpesztve állt pontosan a lámpa alatt, hadonászott a borotvaéles késsel, és vidáman mondta:

— Ez az egyik gép — mutatott a fejére —, ez a másik — ütött a hasára —, ez pedig a harmadik — mutatott a késsel a lába közé —, és minden gépnek kell valami, nemde? Én csak ezekkel törődöm ... — nevette el magát akkora hévvel, hogy majd ösz- szecsuklott, és gyorsan rágott tovább, hogy rögtön ihasson is. — Mit érne az élet a férfiembernek, ha ez a három gépezete nem volna?! Nem igaz? Vagy rosszul mondom?

— Hát a szív? — kérdezte Riečan. Tenyerével rátámaszkodott az asztal lapjára; jó darabig eltűnődve nézte a főtt sertésszíveket.

Volent abbahagyta az evést, és meglepve pillantott a mesterre.