Irodalmi Szemle, 1979

1979/10 - LÁTÓHATÁR - Ballek, Ladislav: A segéd — III. (regényrészlet)

volt a katona, Steyr gépkocsik, ágyúk és páncélkocsik özönlöttek észak felé. A németek vonultak Lengyelország ellen. Mennyi remek autó ment ott! Ki tudja, hányat hoztak most haza belőlük a németek? Inkább osztották volna szét itt nálunk, nem igaz? — nevette el magát, és elfordította a fejét.

— Jó lenne — vakarta meg a füle tövét Volent —, mert hiszen, mester úr, nézzen csak körül. Egyeseknek már van autójuk ... Tudom, mit gondol. Mindig csak azt hajtogatom, hogy másoknak ezük van, másoknak azuk van, de én ezt csak azért mondom, hogy sose felejtsük el, hogy nem szabad lemaradnunk. Érti, ugye? Azt akarom mondani, ha van az embernek teherautója, már nem kell másoknak könyörögnie, hogy ezt vagy azt ide vagy oda szállítsák el neki. Nem beszélve arról, hogy ha az ember kénytelen mással fuvaroztatni, akkor aztán sokan tudják, mit csinál, ez pedig, maga is tudja, sose jó. A kereskedő adót fizet, közben nem is tudja, mi mindennek okából kell szemmel tartania a Gazdasági Ellenőrző Szolgálat embereit is, akik mindenbe beleütik az orrukat. Hangoztatjuk mindig, hogy mi a bélbe akármi vacakságot nem rakunk, csak azért, hogy keressünk, mint ma sokan teszik, mert mi, mester úr, hentesek vagyunk. Igen, maga is azt mondja, félkézkalmárok nem leszünk, még ha bármilyen rosszul menne is az üzlet. így van? Ilyesmit itt nem tűrnénk, azt, tudjuk, a vevők se bocsáta- nák meg nekünk. Én pedig mindig mondom azt is, nemegyszer hallotta már tőlem, hogy a férfi minden másban lehet nagy zsivány, de a mesterségben legyen fasza gyerek, legény a talpán, ahogy mi mondjuk, mert különben az Isten se bocsát meg neki semmit. Mi, mester úr, csak azon az úton járhatunk, hogy a legtöbb húsunk lesz, és punktum!... — beszélt Volent mind nagyobb hévvel, mintha erre ösztönözte volna mély hangja is, amelyet szeretett hallani. — A jegyek, tudjuk, nem sokat engednek meg, nem sokat lehet velük hókuszpókuszolni, hiába. Nekünk hús kell! Én pedig be tudom szerezni. Jó a lapjárásunk. De még jobb lehet, kell is, hogy jobb legyen, mert másoké is jó. Kell, ahogy mondom, mert mások, beszéltünk már erről is, jobb helyzetből indultak, mint mi. Ha visszaáll az, ami az első köztársaság idején volt, könnyen kampec dolóresz lehetne minekünk. Mester úr — emelte fel az ujját Volent, és sokatmondóan ránézett Riečanra —, már mások is mondogatják, hogy nemhiába igazítottuk vissza az óránkat, egykettőre úgy lesz, mint Masaryk bácsi idejében volt. Hát ez a helyzet... s ha nincs kocsink, akkor hogyan tovább? Akkor aztán az üzlet is többe kerül, mert akit csak megkér az ember valamire, az mind keresni akar. Kell egy jó kocsi, mégpedig lehetőleg azonnal, mert már tegnap is későn lett volna. Nekünk Palánkon az összes hentest meg kell előznünk, lefutnunk, amint én szoktam mondani, mert különben ők futnak le bennünket. Sokan indultak előnnyel, ez így van, és most megint jön a verseny. Aztán gondolnunk kell nekünk nagyobb dolgokra is, de azokat teherautó nélkül nem lehet végezni.

Riečan óvatosan bólintott.

— Mester úr, ismeri Keresztes Ferit? Nem ismeri? Maga nem, de én ismerem. Garázsmester, lent a Temető utcában van a műhelye.

— Nem ismerem — rázta meg a fejét Riečan, és türelmetlenül szívott egyet a cigarettán, mintha arra vágyott vodna, hogy beburkolózzék a füstfelhőbe.

— Nem számít, mondom, mert én ismerem. Együtt jártunk óvodába. Ha éhes voltam, a szünetben mindig adott egy darabka kenyeret. Én, hiszen tudja, árva gyerek voltam, és sokáig csak tengődtem, hányódtam, egyik házból ki, másikba be, míg Koháry fel nem szedett, s a Feri apja garázsmester volt. Az öreg, mármint Feri apja, olyan gépész volt, hogy maga olyat nem látott, azt mindenki elismerte, és a csodájára jártak, többen olyanok is, akik értettek a motorokhoz, hogy ellessenek tőle ezt-azt. Az is arra született, hogy a legjobb garázsmester legyen Palánkon. De Feri is, a fia, aki az én haverom, tudott mindenfélét, és tud is, annyi szent, mester a szakmájában, hiszen már gyerekfejjel olyan kordét eszkábált össze, mint a pinty... Elöl csak egy kereke volt, amelyet lánccal hajtott egy motorkerékpárból kiszerelt motor. Ezen jártunk le s föl a nők után, akikkel ki lehetett járni a kukoricásba... — nevette el magát Volent. — Volt egy kis Jawája Ferinek, azt hiszem, százas. Egyszer, épp rajta ültem, elakadt a gázpedál. Hű a teremtésit! Repültem vele, mint a szélvész, míg a réteken be nem döglött. Hát mi Ferivel ma is beszélgettünk. Már csak magának kell kijelentenie, hogy kell az autó. Nem akarok semmit mondani, de a többit aztán mi Ferivel elintézzük, tudjuk már, mit kell tenni. Nos?