Irodalmi Szemle, 1979

1979/10 - LÁTÓHATÁR - Ballek, Ladislav: A segéd — III. (regényrészlet)

Mialatt Riečan apróbb darabokra szeletelte a húst, hogy beférjen a villany darálóba, mely egykettőre végez vele, Volent elkészült a vacsorával. A helyiség sarkában ott állt egy kis asztal, letakarta a tiszta lenvászon terítővel, és odakészítette a két támlátlan konyhaszéket, amelyeket ő hokedlinak hívott. A kis konyhaszekrényből elővett két tányért, egy üvegkancsót és két poharat. Aztán fogta a kancsót, kiment, és borral meg- tíltve hozta vissza.

— Gyerünk, mester úr — mutatott a megterített asztalra, letette rá a bepárásodott kancsót, és ment a tálért a szomszéd helyiségbe.

— Igen? — kérdezte Riečan, és abbahagyta a munkát. Vonakodást mímelve állt egy kévésig, aztán lassan elindult az asztal felé, mintha csupán vendég volna e helyütt.

Volent belépett az óriási tállal, mely árasztotta a hús csábító illatát.

— Mester úr — nevetett Volent —, ha tudná, micsoda jó vacsorát sikerült ma össze- üthöm! Ide figyeljen, ma ügyesebb voltam, ma úgy belakunk, ahogy hentesekhez illik. Öljön le, én majd szedek magának.

Riečan leült, és a türelmetlenségtől köhécselni kezdett. Mialatt Volent rakta az adagot a tányérjára, tenyerével szórakozottan dörzsölte a térdét.

Mind a ketten jó étvággyal nekiláttak az ételnek.

Mikor az evéssel végeztek, Volent teletöltötte borral a poharakat. Mintegy vezényszóra egyikük is, másikuk is egy hajtásra kihörpintette borát, úgyhogy nevethetnékjük támadt, de nem nevettek, mert ezúttal a gyönyörtől, de még inkább a lustaságtól nem akarózott nekik nevetni. Hallgattak, lassú, de erős szippantásokkal szívták a cigarettát, és cs<ak néztek maguk elé, mintha többre nem tellett volna az erejükből, csupán arra, hogy hallgassák, ami körülöttük történik. Megerősödött a szél, és nekifeszült az ablakoknak, a szomszéd helyiségben az üstök alatt pattogott a tűz, amelyre az imént rakott fát Volent, a nyomóüstből sziszegve illant a gőz, és olvadt a jószagú zsír. Riečannak e pillanatban semmi se hiányzott, hacsak nem az óra, az erős időmérő gépezet, mely valahol a füle mögött jó hangosan mérné ezt az ő remek emberi idejét.

Elmélkedett: ha az ember szorong, akkor tudja, milyen gyönyörű pillanat ez, ha pedig nem szorongana, eszébe se jutna ilyesmi. Ez már a világ rendje. A jó étel és ital ízét csak a dolgozó ember élvezi igazán. Ezek olyan adományok, amelyek csak a nehéz munkát végző embereknek adatnak meg. No és boldogtalan ember ő akkor, ha ezt tudja? Igen, mert különben nem tudná.

Lélekben hirtelen megkönnyebbülést érzett, gyógyító szomorúságot, amely ellen az ember sose vértezi fel magát, és elégedetten felsóhajtott.

— Annyit mondok magának, mester úr — törte meg hirtelen a csendet Volent, és mosolyogva nézett Riečanra —, annyit mondok magának — elhallgatott, de nem hagyta abba a mosolygást —, ... annyit mondok magának, hogy a mészárszék teherkocsi... teherautó nélkül nem lehet meg. A mienk se. Mit szól hozzá?

— Teherautó? — nézett nagyot Riečan. Jó, hogy nem állt el a lélegzete, és belepirult az izgalomba. Teherautó?! Hiszen ez őneki régi, mindmáig be nem teljesült álma!

— Igen, teherautó... — nevette el magát Volent, és újabb Memphisre gyújtott rá.

Riečan nézte a segéd izzadt, húsos ábrázatát; ez az ember sose beszél csak úgy

a levegőbe, és mindannyiszor tulajdonképpen kész tények elé állítja őt.

— Bevallom, nemegyszer gondoltam már erre — mondta lassan —, régebben is, ilyesvalamijük volt a henteseknek lent a városban, de én mindig csak falun dolgoztam, árverésekre, vásárokra a dombokon, hegyeken keresztülvágva mentem... fel egészen Liptóba, Árvába... Itt lent én sose jártam, noha sokan mondták, hogy ide érdemes eljönni. No és én a motorokhoz se értettem, mindig arra gondoltam, hogy az autó lenne a halálom, agyonverném magam rajta.

— No és hallott valami kocsiról? — kérdezte Volent.

— Nem — felelte Riečan, s maga sem tudta, miért csalódottan —, én nemigen járok emberek közé, hiszen tudod, így hát nehezen jut a fülembe valami. Igen.. . Hanem egyszer... — mosolyodon el hirtelen megélénkülve, jeléül, hogy eszébe jutott valami —, egyszer elvetődtem egészen a lengyel határra, Liesekben egy gazdától vettem két tehénkét, amolyan kis növésű két tehenet, aminő a lengyel fajta. Hazafelé aztán hegyeken, erdőkön át egyedül... az úton már nemigen lehetett járni, szeptember eleje volt, meleg idő, hű, milyen magasra szállt a por! Az úton nem lehetett átvágni, annyi