Irodalmi Szemle, 1979

1979/10 - LÁTÓHATÁR - Ballek, Ladislav: A segéd — III. (regényrészlet)

melyik a különb, hamar híre szalad, annál inkább, ha az összehasonlítás a segéd Javára dől el. De Riečan nem úgy fogta fel a dolgot mint presztízskérdést. Régebbi elhatározásához tartva magát, leszámolt az irigységgel és gyűlölködéssel. Ha olykor belenyilallt is a tudat, hogy a segéd mindenben lefőzi, igyekezett uralkodni magán: ugyan miért ne lehetne Volent különb hentes, mint ő? Elvégre a készítményei az ő, vagyis Riečan húsboltjának jó hírét öregbítik! A vevőknek is kedvében kell Járni. Ez kötelesség. Ehhez kétség nem férhet. Legyen Volent a különb. Miért ne ismerné el ezt? Elismeri. így legalább Volent tudni fogja, hogy nagy nála a becsülete, és ez még jobban ösztönzi majd a munkára. Volent olyan ember, aki vágyik az elismerésre. Legyünk hozzá igazságosak!

Riečant nem sokáig gyötörték a gondok, nem sokáig gyötörte a tudat, hogy a segéd különb hentes nála. Csak kezdetben, amíg íépten-nyomon meglepte ez a tény. Leszámolt az üggyel alig pár hét alatt azt követően, hogy megérkezett Palánkra. Ma már úgyszólván eszébe se jutott, sőt megszokta, hogy csodálja a segédjét. S ezzel az érzéssel könnyebb volt neki élni is. Semmit se keserítette, sőt megnyugtatta a tudat, hogy minden, amije van, Palánk legjobb hentesének és kereskedőjének ügyes, fürge kezébe van letéve.

Riečan szerette nézni, hogyan készíti elő Volent, mondjuk, a Palánk határain túl is híressé vált kolbász töltelékét.

Volent, mint a kutya, mindent megszagolt, megízlelt, fújt, és zihált, mintha közben mérgelődött vagy valakivel feleselt volna, be-behúnyta szemét, majd kifordította, annyira, hogy csak a véraláfutásos szeme fehérét lehetett látni, nyugtalanul viselkedett, izgatottan, mindenhez szertartásosan nyúlt hozzá, úgy őrölte, keverte a fűszert is, vágta, metélte a húst, szedte elő a zsákból a fokhagymát vagy vöröshagymát... Afféle kis színházat játszott a mester előtt, de Riečan ezt nem vette tőle zokon, legalább szóra- koztatóbban folyt a munka, végtére is rendjén van ez, így szokott ez már lenni az iparosok között, de tetszett is neki a számára már teljességgel hétköznapivá lett munka ilyeténvaló megszépítése és egyéniesítése. Igaz, Volent csakugyan mindent kipróbált, és a mester jómaga se tudott betelni a segédje kolbászfajtáival, amelyek közt volt vadhúsból készült is.

Az ember legszívesebben körültekerte, körülrakta volna magát Volent kolbászaival, hurkáival, sonkáival, szalámijaival. Ha befalatozott belőlük, ellenállhatatlanul kívánta a város szőlőiben termett bort. E két jóféleség kölcsönösen követelte egymást.

A Volent készítette hurka, melynek képe kolbász és sonka társaságában ott díszelgett Riečan mészárszékének cégtábláján is, sose főtt szét, disznósajtja nem pukkadt ki, keze alatt menekül kiolvadt a zsír is, nem lett kozmás, nem égett le, tiszta volt, hófehér, úgy tetszett, tej- és tejszínillatú, a töpörtyű nem volt keserű, kemény és száraz, hanem omlós és jó szagú. Ha az asszonyok ezzel sütöttek töpörtyűs pogácsát, akkor az erős és fűszeres palánki bor mellé a világ legjobb töpörtyűs pogácsáját sütötték. Csodálkoz- hatik hát valaki, hogy a palánknak oly nagyszámban kedvelték a hentessegédet?

Amint Riečannak eszébe jutott a Volent készítette vacsora, szájában összefutott a nyál. Alig bírta kivárni. Ma Volent levágott néhány gyönyörű sertésszeletet, és a szomszéd helyiségben már forgatta a zsírban. Egyszer ilyen ízletes natúrszeletet készített, másszor finom rostélyost, mely annyira ínycsiklandón illatozott, hogy a sóvárgástól rosszullét fogta el az embert, vagy pedig hirtelen sült marhabélszín került Volent keze nyomán terítékre, aztán különféle utánozhatatlan sertéssültek, Volent kedvenc szerb muskalicája, mely háromfajta húsból készült, s oly erősen fűszerezett volt, hogy belefojtotta az emberbe a lélegzetet, és szaporán le kellett öblíteni jó nagy korty borral. De készített Volent remek gulyást is, néha marhahúslevest és mindenféle tölteléket. Azonkívül értette a libasütés módját is, meg tudta tölteni a pulykát is, el tudta készíteni a baromfit, a fácánt, a nyulat, a vaddisznót vagy az őzet.

Az ínycsiklandó tenyérnyi hússzeleteket mindig egy nagy sekély porcelán tálra szedte ki, és körülrakta egész halom fokhagymával, vöröshagymával, retekkel, uborkával, ecetes paprikával, salátával, aztán készített hozzá fokhagymás pirítóst, tükörtojást, héjában főtt krumplit, no és persze nem hiányzott a bor. Egy-egy ilyen vacsora után mind a ketten kénytelenek voltak hosszabb ideig fújtatni: izzadtak a megerőltetéstől és elégedettségtől, mohón itták a bort, nyelték az erős dohány füstjét, s miközben melegítette őket az üstök alatt égő tűz, örömest állapítgatták meg magukban, hogy, istennek hála, férfiak és hentesek itt, ebben a siralomvölgyben.