Irodalmi Szemle, 1979
1979/10 - Keszeli Ferenc: Bolyongó (novella)
Keszeli Ferenc BOLYONGÓ Dukát Béla egy napon felült a gyorsvonatra. Oldaltáska, útlevél, némi forint és fogkefe volt nála. Külföldre tartott. Magyarország déli határához. Egy faluba, ahová emlék kötötte. Az emlék régi volt és valószínűtlen. Azért utazott, hogy kiderítse: valóban megtörtént-e az, amire emlékezett, vagy csak kitalálta. No, majd meglátjuk, gondolta enyhe izgalommal, de még csak a térképet se nézte meg, hogy megállapítsa: vajon létezik-e egyáltalán egy ilyen nevű falui A vonat ment, vitte Dukátot, aki foglalkozását tekintve .elbeszélő volt. Kicsit rögeszmés, fiatal létére örökké fáradt, és korántsem szorgalmas író; A tavaszon vált el a feleségétől. Válásuk igazi okáról szégyellt beszélni, mert az ok nevetséges volt, valamint túlontúl polgárias: egy anyós. Egy örök sértődöttségben,010 özvegy, aki ráadásul durva is, mint egy cipőbolti eladó. Ezért ha kérdezték. Dukát rendszerint azzal indokolta válását, hogy írói jövedelméből képtelen volt eltartani' a családját. Jegyét Mohácsig váltotta meg. Elhatározta, hogy nem enged semmilyen előrelátható kísértésnek, és akkor sem szakítja meg útját & magyar fővárosban, ha a pályaudvar csarnokában megvetett franciaágyon ... Eljátszadozott á gondolattal: a pikáns, hangjában enyhe romlottságot sejtető budapesti színésznő a pályaudvar csarnokában megvetett francia ágyon, epedve várja a Pozsony felől érkező nemzetközi gyors érkezését, a valahányadik kocsiból kilépő Dukát Bélát... Természetesen alig várta, hogy Pestre érjen. Mikor a Keletiben kiszállt a vonatból, már rég nem is gondolt a színésznőre. Mert valójában a szóraja vitte. Betért az első talponállóba, aztán egy másodikba, majd moziba ment. Végül is a lúdláb cégérével ékes éjszakai kocsmahivatalban kötött ki. Fehér bort rendelt és sóletet. Evett, Iszogatott. Élvezte sarokasztali magányát, nézte a mozgalmas vendéglő félrészeg handabandázóit meg a nőket. Hajnaltájban behömpölygött egy részeg társaság, köztük egy ismerős pofa, akinek a nevére Dukát már nem emlékezett, csak azt tudta, hogy régész a koma. A régész is felismerte Dukát Bélát. Erre ittak. Később kiderült, hogy a régésznek reggelre Mohácson kell lennie, tehát úticéljuk is egyezik. Erre is ittak. A tivornya további folytatására Dukát Béla ettől kezdve már nem tudott visszaemlékezni. Száguldó autóban ébredt. Dél volt. A volánnál egy vadidegen nő ült, mellette a régész, Dukát pedig zsibbadtan, összerogyva feküdt a hátsó ülésen. Nem szólt amikor felébredt. Inkább emlékezni próbált, de hasztalan. Aztán csak megszólalt. Kiderült, hogy Mohács felé tartanak s a nő a régész felesége. Izgalmas, érdekes arcú, rokonszenves nő volt. Ügy viselkedett, mint aki naponta ismeretlen régészeket fuvaroz Mohácsra. Kedves és természetes volt hozzájuk, amiért Dukát Béla öt perc múlva akkora hálát érzett, hogy az már szerelem. Vidékies dadogással kért bocsánatot a nőtől. — Rá se ránts! — mondta. — Egy ilyen szeszkazán mellett, mint az én férjem, megszokja az ember. — A régész hallgatott. Mohácson egy vízparti kocsmában halászlét ettek. A pincérek ismerték a régészt. A halászlé remeik volt, ráadásul a kocsmában sokác tamburazenekar muzsikált, ami Dukátot minden porcikájáig lenyűgözte volna, ha nincs olyan nagy lelkiismeretfurda- lása. De volt. Dukát ritkán ivott s ha ivott, másnap mindenféle kínok gyötörték, amire egyetlen orvosságot ismert: bezárkózni egy sötét szobába. De sehol egy sötét szoba. Nyárvége volt, a Nap ragyogott. — Hová is mégy te, egykomám?! — kérdezte a régész.
