Irodalmi Szemle, 1979
1979/10 - Keszeli Ferenc: Bolyongó (novella)
— Egy faluba mennék ... — Mifélébe? Dukát mondta a falu nevét. — Errefelé nincs ilyen falu. — Aki keres, az talál — válaszolt Dukát. — Nekem mondod, régésznek?! Most elviszünk és megmutatom neked azt, amit mi találtunk. Kösd föl az álladat öcskös, ilyet még úgyse láttál. Különben nem hogy a környéken, az egész Magyarországon nincs Ilyen falu, amit keresel. Nekem elhiheted. — Neki elhiheted! — erősítette meg a nő is. — Egyébként mi dolgod abban a faluban? — Nőügy — válaszolta lakonikusan Dukát. — Az más. Ha nőügy, akkor biztosan találsz egy ilyen falut. Ha meg nem találsz... tele van nővel ez az ország. De nem értelek, hiszen sehol annyi jó nőt nem láttam egy rakáson, mint nálatok, Pozsonyban — dörögte hahotázva a régész. — Ügy van — mondta Dukát. — A vérkeveredés jót tesz a géneknek. Fizettek és negyedóra múlva kiszálltak az autóból egy gesztenyesor árnyékában. — Tudod hol vagyunk, aranyapám? — Sejtem — dünnyögte Dukát, és Idézni próbálta a verssort. — Nemzeti nagylétünk nagy temetője... Mohács ... — Ügy van. Aztán egy drótkerítésen belülre, földhányásokon át, szótlanul, minden kommentár nélkül vezette a régész Dukát Bélát a kiásott tömegsír fölé. A nő szótlanul ment mögöttük. Látszott, ismeri a terepet. Közben egy öregember köszönt rájuk. A régész kedélyesen köszönt vissza az öregnek. — A csontcsőszünk — mondta a régész. Odaértek a tömegsírhoz. A földből kitakart évszázados csontok valószínűtlen tömege és összevisszasága megrendítette Dukát Bélát. Ácsorgott, nézte a csontokat. Nem szólt. Aztán átballagott a sír túlsó oldalára, hogy ne kelljen szólnia. Mert látta: a régész koma várja, hogy Dukát mondjon valamit. De ő csak bólogatott, homlokát ráncolta. — Ügy nézd, hogy hétfőn betakarjuk — szólt át a régész a sír túloldaláról. — Mit? — Hát a sírt. — Miért? — Csak. Dukát Béla eredeti tervétől eltérően, másnap reggelig a csatahelyen maradt. A régész készséggel adott neki szállást egy barakkban, annál is Inkább, mert délután megeredt az eső. Aztán magára hagyta, mert dolga volt. Dukát Béla a barakk egyik vaságyán feküdt. Az életére gondolt s arra a régi emlékre, ami miatt ideutazott. Szorongott. Valamikor a hatvanas évek legelején, még kamaszkorában történt. Akkor járt először Magyarországon. Egy, a szülőfalujával szomszédos mátyusföldi falu szövetkezetének tagságával utazott, akik egy osztrák-magyar meccs apropóján mentek Budapestre, autóbusszal. Dukát Ismerte a szövetkezet kultúrosát. Az ajánlotta fel: menjen velük. — Nemcsak meccsre megyünk — mondta a kultúros. — Rokonlátogatóba is, egészen le a déli határhoz. Abba a faluba, ahová többszáz embert telepítettek át a mi falunkból a háború után. így aztán ott majdnem mindenki rokon, meglátod. Nagyon kedves, vendégszerető emberek... A két autóbusz délután érkezett meg — Dukát emlékezete szerint — az N. nevezetű Baranya-megyei faluba. A vendégeket népes sereglet, valamint a falu elöljárósága fogadta, virágokkal és zenekarral. Dukát nem akart hinni a szemének. Lelkesedett. Röviddel érkezésük után, a vendégfogadók között kitört a vita: mindenki vendéget akart a házához. Rokon, nem rokon, csak vendég legyen. A problémát még az a megszavaztatott döntés sem oldotta meg, miszerint minden házhoz csak egy vendég kerülhet. Kivételt még a házaspárok sem képeznek. A feleség ennél, a férj annál a háznál kap szállást. Tetszik vagy nem tetszik, ez a demokratikus megoldás. De még így sem jutott vendég mindenkinek. Egyedül Dukát és a kultúros kerültek egy házhoz, mert Dukát senkit sem ismert rajta kívül a társaságban s ráadásul nem is volt a falubelijük. Egy idős házaspárnál
