Irodalmi Szemle, 1979

1979/10 - Duba Gyula: A nemzetiségi író egy napja (szatíra)

kúsza képét, hanem sorsa mélységeit is benne. Azt hiszi, húsz koronáért nem kétszáz papírlapot vásárol, hanem emberi mélységeket. Ebben a tekintetben irónk mohó és pákosztos, mint egy süldőmalac, legszívesebben az antikvárium egész magyar nyelvű készletét felhabzsolná, válogatás nélkül a kis és nagy galaxisokat, üstökösöket és meteorokat, és nagy szellemi falánkságában nem fél sem a gyomorrontástól, sem a székrekedéstől, téveszméje elvette eszét: hiszi, hogy ha megszerzi magának a tudás lehetőségét, magát a tudást birtokolja.

Az antikváriumból határozottan megkönnyebbülve visszamegy a szerkesztőségbe, lelke elégedett, majdnem boldog: valamit megszerzett, értékekben gyarapodott. Figyeljük érzései jellegét: gyarapodott, nem gyarapított! Szerzett és nem adott (kapott, ha úgy vesszük). írónkat passzív érzés boldogítja, nem az értékteremtő tett ténye és hatása, hanem a gyarapodás, a gazdagodás ilúziója.

Lapozgatja a könyvet, átnézi a fejezetcímeket, csupa izgalmas fogalom. Érzékei felvidulnak, vilióznak benne a fogalmak és már-már fizikai örömöt, mondhatnánk kéjt keltenek benne, melyet még a többszöri átlapozással éppen csak áttekintett, mérhetetlen betűtömeg látványa1 sem tompít, bár elfedi előle a fogalmak pontos és egyszeri — a könyvbe épített — tartalmát, i Majd ... már látja is könyvespolcán a kötet helyét.

Ma már nem dolgozik, korábban megy haza és útközben benéz a könyvesboltba. Le- gyen teljes, egészen teljes a nap.

Az antikvárium történetiségével ellentétben a könyvesboltban a jelen, a kortársak éš á nagyvilág néz szembe vele-. Hasonló érzés: a polcokon a világegyetem. 0 sem változott, a nagyság alázatos megszállottja, gyarapodni kész, mohó legény. Könyveket lapoz, fül jegyzeteket olvas — a füljegyzetek a könyv ismerétének illúziójával ajándékozzák meg, már beleépíti őket tudatrendszerébe, mintha mindegyiket olvasta volna! —, villámgyorsan szövegrészeket fut át tekintete s a következő pillanatban már elfelejti, mit olvasott. Néhány szakkönyvet vásárol és Csehov leveleit. Szakkönyvek és klasszikusok az igazi értékek, a tudás letéteményesei, az elmélet és az örökkévaló tartalmi

— formai egység mindenekelőtt. A tudás fegyver és a klasszikusok az író aranyfedezete, a szakkönyvek pedig páncélöltönyét képezik, megvédik őt s egyben alkalmassá teszik a támadásra, az alkotói tettre. Felvértezik valóságlátását és logikáját, gondolkodása élét gyémántkeménnyé edzik. Hazaviszi a vásárolt könyveket és polcára teszi, aztán íróasztalához ül és szembenéz,könyveivel.

S azok kacéran, bíztatóan visszanéznek.

Egyedül van a lakásban, nyugodt, tartalmas óra ez. Alkalmas idő olvasásra, szellemi gyarapodásra, gondolati elmélyülésre (ne csak tárgyai száma gyarapodjon, tudata is!) Fel-alá sétál a polcok előtt. Levesz egy történeti könyvet, régóta izgatja képzeletét, kinyitja és belelapoz, s akkor határozottan hallja, hogy egy filozófiatörténet mérgesen dörmögi: hát én mikor...? Egy kiváló esztétikai tanulmány pedig egyenesen rákiált: hé te, rám nézz, ide...! Ahogy gyakran a tennivalók súlya ránehezedik, most úgy zúdul rá a tudnivalók böhöm lavinája, hogy maga alá tiporja kegyetlenül. Szerzők és kötetcímek, tudományos ágak és műfajok zajongása közben szükségszerűen kétségbe esik. S egyben mindenről lemond. Ha most meg tudná tenni, hogy kézbe vesz egy könyvet és le sem teszi, míg el nem olvasta, akkor talán... talán... De nem. Sorra szedi le a könyveket a polcokról, beléjük lapoz, mondatokat, szövegrészeket fut át, töredékeket ropogtat ízetlenül, magányos ötletekbe és kibontatlan felismerésekbe harap, melyek értelmét elrejti előle a betűtenger. Ö, hát miért nem lehet egyszerre száz könyvet olvasni, egy- időben ezer könyvet elolvasni és átélni, miért nem lehet egyazon pillanatban a világ minden könyvét olvasni és mindent tudni, képtelenség, hogy a mindenség dolgai között nincs egyidejűség. Miért van az idő? Igen, az idő teszi törpévé az embert. Az idő végtelenül nagy, de nem egyszerre van, hanem folyamatosan és ez tehetetlenné teszi az embert. Nem kellene az idő, jobb lenne az egyidejűség, a pillanat. Igen, a pillanatban lenne minden, az élet is. Az élet is...?

Ez a meditáló állapot nem kellemetlen, írónk most jól érzi magát, nyugodt, kéjes érzések hatják át, meddő kéjes érzések, mint amikor egy férfinak gyönyörű nők kínálják fel magukat s őt kéjjel tölti el és kielégíti a tudat, hogy ha akarná, birtokolhatná őket, lehunyja szemét és éppen csak érinti sima, meleg bőrüket s a boldogságtól bárgyún mosolyog...