Irodalmi Szemle, 1979

1979/10 - Duba Gyula: A nemzetiségi író egy napja (szatíra)

tökéletlen, sosem abszolút értékű. Míg a szó — a jól formált és határozottan kimon-,/ dott számonkérés — cáfolhatatlan és legyőzhetetlen, mert az. eleve tökéletlen tett tökéletességét kéri számon — hideg tökéletességgel.

Jönnek a számonkérők, gondolja írónk búsan, és nem ismerik el, hogy a göcsörtös és szögletes, böhöm nagy dolgok, a bálvány-dolgok nem férnek el az idő terében... Eh, gyerünk az antikváriumba, nézzünk szembe az örökkévalósággal!

Az antikvárium nemcsak az örökkévalóságnak, hanem a vágyaknak és lehetőségeknek is birodalma. Homályos, bensőséges szellemi paradicsom. Világok néznek le a polcokról az értőkre. Kis és nagy világok, földrészek és valóságos galaktikák, holdak — még műholdak is! — bolygók és csillagképek. Értőket mondtunk, akiknek a polcokról néző könyvsorok úgy mutatkoznak, mint a világegyetem tejútrendszerei, de most bevalljukr ez az összehasonlítás túlzó és elnagyolt. A könyvek... könyvek maradnak, papírköte- gek, ipari áruk, melyeknek leértékelt ára van. Hiszen egyes értők éppen erről az oldaláról nézik az öreg könyveket: egyrészt áron alul kel el, másrészt minél öregebb és ritkább a könyv, annál többet ér. De írónk nem az értők — ez esetben értsd: gyűjtők — népes táborának tagja, hanem a kevesek, a kiválasztottak csoportjából való, akik számára a klasszikusok egy lehetséges világmindenség csillagképei.

Anatol France az apró párizsi antikváriumokban, a Montmartre-on talán pénzbeli érté- keket jelentő öreg könyveket és ősnyomtatványokat keresett?

Meglehet, azt is, de ezeknek sem az anyagi valójukat óhajtotta megszerezni, hanem a szellemiségüket, mert nem a kuriózum érdekelte elsősorban, hanem a benne rejtőző, ősrégi és örökkévaló üzenet. Az emberi szellemiség folyamatosságának a megélése, másképpen fogalmazva az örökkévalóság érzetének átélése és az alkotómunka egyetemességének birtokbavétele vitte Anatol France-ot a montmartrei kis antikváriumokba, hogy napokat poros könyvek és papírok között töltsön.

Legalább is írónk így tudja, és hagyjuk őt ebben a hitében, még akkor is, ha nem mindenben értünk vele egyet.

Mert miért is értenénk egyet valakivel, aki annyira a maga útját járja, egy mások számára csodálkozásra s kissé szánakozásra késztetően járhatatlan utat?

Inkább nézzük őt az antikváriumban, ahogy avatott kézzel tapogatja az örökkévalóságot. írónk mohón turkál a könyvek között. Tekintete sóváran végigpásztázza a kötetek bordáit, előbbre néz, mint ahová nyúl, hogy le ne késsen valamiről, a könyvek nagyrésze régi ismerőse, hiszen naponta látogatja őket. Vannak olyan könyvek, amelyeket bár jól ismer, mégis minden nap le-leveszi őket a polcról és beléjük lapoz, aztán vissza is helyezi, pontosan oda, ahol voltak. Különösen ingerlő és várakozásra késztető könyvtípusok az olyan, látnivalóan öreg kötetek, melyek bordáján nincs sem név, sem cím, látnivalóan azután köttették be őket, miután eredeti — valószínűleg papír — kötésük elrongyolódott, ezek a kötetek bármikor kellemes meglepetéseket szerezhetnek. Többnyire a reformkor könyvei vannak ilyen kötésbe kötve, aztán a Bach- korszak keserűségükben is lelkesítő emlékei, de a múlt században voltak régi olvasók, akik a századvég könyveit is ilyen egyszerű, megbízható kötésbe tétették; erős kötés, vastag, kemény fedél, rendszerint sötét, márványmintákkal, és a tartós vászon együttélése akár az idők végtelenéig. Ezek a könyvek mindenekelőtt a történelemről suttognak írónk fülébe vonzó dolgokat, az alkotó gondolkodás múltját s ennek kapcsán arctalan és testetlen elméket éltetnek tovább, akik komolyan megszólítják őt, beszélnek magukról és világukról és — mindenekelőtt — meggyőzik, hogy a sokévezredes folytonosság, a gondolkodás és szellemi önkifejezés ősi folyamata, melynek maga is része, valóban élő, megszakíthatatlan és összefüggő, hatalmas egész: az ő otthona. Azt mondtuk, otthona, mert otthon érzi magát benne, ismeri bensőségeit, lám a könyveket — és íróikat — is azonnal a helyükre teszi a nagy egészben, a színpompás, gazdag egységben korok, témák és Jellemvonásaik alapján a helyükre teszi. Ezért egy szélsebes pillanatra vezérnek érzi magát, valóságos óriásnak, mögötte áll a szellemi kultúra végtelen birodalma, s a birodalom minden építője és harcosa, és ő úgy mozog a birodalomban, mint egy szuverén fensőbbság képviselője, mindenkiről tudva, mikor mit tett a nagy műhöz, mivel járult hozzá a birodalom terjeszkedéséhez, és milyen egyéni építőelemet formált meg, hogy a többi részhez illesztve, még hatalmasabbá tegye azt. Ám szószerint csak egy rövid pillanatra parancsnokló vezér, mert szinte azonnal lefokozza önmagát; az önbirálat rázúduló pillanatában már a közlegényi fokozatra sem tartja érdemesnek