Irodalmi Szemle, 1979

1979/10 - Duba Gyula: A nemzetiségi író egy napja (szatíra)

Mikor érzem már meg a dolgok velejét, a lényeget?

Majd ha teljesen az irodalmi alkotásnak élhetek, válaszolja önmagának. Bizony úgy. Mikor minden figyelmem, érzékem és gondolati tevékenységem az alkotás szolgálatába állíthatom. Az írás, szövi tovább gondolatait, önálló lét és egész életérzés, a gyakorlati élettől elvonatkoztatott, mégis teljes jelenlét az életben. Majd ha ezt megvalósítom...

Tehát soha, zárta le a témát és dolgozni kezdett. Kéziratokat olvasott, problémákat vizsgált, terveket szőtt. Gondolatai a kultúra szervezés szférájában mozogtak: népművészet, műkedvelő színházi problémák, szavalóversenyek, nyelvtisztaság, népnevelés, rádió- és tévéprogramok színvonala, közgondolkodás, közerkölcs, kritikai szemlélet, és még sok más kérdés, a nemzetiségi valóság felépítménye, a kulturális mozgás elemei, a szellemi lét önépítkező nyüzsgése s a háttérben egy kis nyelvközösség tőle függetlenül és a tudatán kívül élő tagjainak a léte és valósága. Igaz, az író teremtő munkáját mindig egy bizonyos valós szellemi közeg mindennapi mozgásában valósította meg, a részproblémákat, a valóság aktuális kérdéseit szükségszerűen figyelemmel kísérte, hozzájuk szólt, véleményt mondott róluk, tanácsokat osztogatott. De az ő munkájának mintha éppen ez a széttöredezettség lenne a központi motívuma, valami szellemi fel- aprózódás, melyet nem fog össze nagy és értékes szintézisbe az alkotói koncepció vonzása, a művészi valóságteremtés hegetnonikus uralma. A valóság teremt engem és nem én a valóságot, pontosabban annak tükörképét, még a saját valóságomat sem, állapítja meg lemondóan. Őrlődöm a hétköznapok malmában, mint a gabonamagvak. Felsóhajt... Persze, persze, az írót kell, hogy érdekeljék a közügyek, hiszen ilynémű tapasztalatai írásművészetét erősítik, s ez így van jól; de közben írónak kell maradnia, kiált lélekben önmagára, hallod, te szerencsétlen, írónak kell maradnod...! A pontos szóval és biztos névadással történő valóságteremtés mesterének kell maradnia, mert a közélet is így igényli szolgálatát, pontosan így, barátocskám, a közéletnek az íróban éppen az íróra van szüksége, és nem másra, csak az íróra, az alkotóra, akinek a véleménye is Irodalmi és alkotó jellegű; a társadalomnak nem egy átlagos tényezőre van szüksége, csakis az íróra, tartsuk a magaslatokat, hörgi lélekben. Igen ám, de hogyan?, teszi fel magának a kérdést gyámoltalanul.

A gyakorlati tennivalók egyszerre ránehezednek és ő csüggedten — s egyben bor- zongva — gondol rá, hogy nem tudja elvégezni teendőit, összeroppan ólomsúlyuk alatt.

Az érzés rejtelmes — megmagyarázhatatlan eredetű —, de emellett kétségbeejtően valós és életszerű. Szinte tapinthatóan plasztikus. Olyképpen mutatkozik, hogy írónk tudatában — illetve valahol mélyebben, a lényegi valóságban — anyagiasulnak és testet öltenek elvégzendő teendői s körülöttük, az időből — a rendelkezésre álló időből — zárt tér keletkezik. A tér kicsinek bizonyul, szűknek, nem fér el benne az elvégzendő dolgok és megoldandó ügyek bálványa. A böhöm ügykomplexum szögletei kipúposítják az idő burkát, éles vonalai átvágják a napok és hetek falát, feltépik az időteret s ez nyugtalanító és fájdalmas érzéseket kelt benne. Mintha az ő bőre repedezne. A dolgok nem férnek el az időben, nagyok és göcsörtösek, s az időtér szűk, fojtogató. Mi lesz?, dünnyögi magában. Szinte félelmet érez, erős szorongást, nyomást a bensőjében (nem a bendőjében!). Nem vagyak rá képes, nem lesz elég erőm, sóhajtozik, mi következik ebből...?

Majd jönnek a számonkérők, akkor majd jelentkeznek, ingerkedik bárgyún önmagával, mintha nem tudnád, hogy akkor majd azonnal hallatják a hangjukat...! Milyen értelemben, értetlenkedik szándékosan... Hogy felelőségre vonjanak, számon kérjék, hogy miért nem férnek el a dolgok az időben, hát azért jönnek. Te is tudod, hogy számon kérni jönnek, miért teszel úgy, mintha nem tudnád ...?

Igen, a számonkérők, a testületekben, szervekben és tanácsokban, hozzászólnak különféle szinten és helyeken, értékelnek, véleményeznek, kifogásolnak. Megmérik és könnyűnek találják a tetteket. A mások tetteit. Nyelvezetükben a szó különleges hivatást tölt be: az önérvényesítés lehetőségévé válik, önmagában való értékké válik. A közös ügyintézés és közös érdek a számonkérő szónak nagy lehetőségeket teremt, sőt a tett fölé emeli azt. Megteremti a beleszólás jogának kultuszát. A szó önállósul, tér és idő felett él, függetlenül személyes hátterétől. S így találkoznak a porondon a szó és a tett. S a tett — alulmarad. A számonkérők tudják, hogy a tett és a szó találkozásánál rendszerint a tett marad alul, mert a tett — az emberi cselekedet — mindig