Irodalmi Szemle, 1979

1979/10 - Duba Gyula: A nemzetiségi író egy napja (szatíra)

ső ügyeivel foglalkozhasson. Ügyei elméletiek: mindennapi tapasztalatai elvont elemzését végzi el. Mi, miért és hogyan — ilyen kérdésekre keres választ. Az író tényfeltáró törekvése dolgozik benne, vizsgálja a jelenségek és dolgok mélységeit. Életének termékeny időszaka ez, mert ilyenkor gyakran támadnak ötletei: megírandó felismerések, törvényerejű gondolatok, rövidműfajú írások lehetséges magvai, drámai csattanók, a katarzis véletlenszerű, de pontos megérzései. Az alkotómunka lélektani törvényei tartják hatalmukban. Zsibong és zümmög benne a teremteni képes ösztönvilág. De ez a látszatra békés szellemi mozgás, melyet abszolút nyugodtnak és indulatmentesnek vélnénk, még sincs híján drámai eseményeknek. Egyszerre mintha összeszűkült volna a tudata, figyelmébe késként vág bele a nyugtalanító megérzés: percekkel ezelőtt volt egy kitűnő gondolatom, s most meg kiesett az emlékezetemből. Mi lehetett az? Csak pillanatnyi létezésének a tányéré emlékezem, de magára a lényegre, a gondolat testére és értelmére, a jelentésére nem. Pedig tudom, hogy nagyon használható gondolat volt, határozottan érzem, hogy érték, de elveszítettem visszavonhatatlanul. Mi lehetett? Igen, igen, fel akartam használni, jól beleillett egy nagyobb egységbe, már megformált alakja és összefüggésrendszere volt. A tény elcsüggeszti: a gondolat nincs sehol, elenyészet. Hiába ás le emlékezetébe, az elveszett .gondolat nem jön fel a mélyből. Nincs, tehát megsemmisült. Lám, Veres Péter általános érvénnyel mondta: „járok a kertben, sétálok, gondolkodom, notesz és ceruza a kezemben, s ami gondolati: érték termelődik bennem, leírom”. Bölcs felismerés. Csak így lehet megőrizni, pontosabban megmenteni azokat a szellemi értékeket, melyeket az emberi intellektus öntörvényűén- és bőkezűen létrehoz. S amelyekkel felelősen kell gazdálkodnia, mert soha vissza nem térő természetűek. De én felelőtlen vagyok, pazarló. Noteszem sincs. Előjegyzési naptáraimat, diáriumaimat év elején várakozással magam elé teszem az íróasztalra, s év végén üresen a. szemétkosárba dobom. Semmit nem jegyzek fel, nyomtalanul és. haszontalanul folyik bennem az idő. Naplót sem vezettem soha, levelezésem szanaszét hagytam. Ez veszélyes .felelőtlenség. ;

Miért nem tudom béklyóba fogni az időt? Az író feladata, hogy alakokba rögzítse a cselekvést, a történést és formát munkáljon! ki a múló idő megőrzésére: (Lám, Proust is az idő nyomában járt, múlását követte, próbálta megállítani műveivel!) Az író-.megtestesíti és a jövő számára megőrzi a jelent, pontosabban örökéletűvé teszi a pillanatot,- a percet, a múló napot. Ebben az ereje: dacol az elmúlással... ipár-már legyőzi a halált! . . . .

Írónk keserűen önmaga szemére hányja gyengéit, tehetetlenségét. Nem elég céltu^ datos. Életerőiből keveset állít az írás szolgálatába, energiáit elfecsérli, nagy lehetőségeket és adottságokat pazarol.

Röviddel ezután szerkesztőségi asztala mellett ül, előtte újsághalom. S egy csésze fekete. Szép, nyugtató pillanat, várakozásra késztető. Érzékei vágyaktól szomjasak: mivel lepi meg a nagyvilág? Hogyan találkozik szellemi kíváncsisága azokkal az üzenetekkel, melyeket az egyetemesség sugároz felé? Az elkövetkező negyedórában valamivel gazdagabb lesz, egy információ nyomán támadt benső élménnyel, szikraként kipattanó új felismeréssel, váratlanul fellobbanó összefüggéssel. Ismét megért — talán!.

— a világból egy mozzanatot, magáévá tesz a rajta kívül létező, ismeretlen végtelenből valamit, egy parányi részt, egy tényt vagy jelzést, melyet a saját világába beépíthet.

Hajh, itt is rajta ül a rontás: a felületesség átka nyomorgatja. Nehezen meghatározható állapot: mohón, kapkodva olvas. Címeket és sorokat fut át tekintete. Semmit nem olvas végig, néhány sor után úgy érzi, ezt már tudja, hallotta valahol. A szövegek érdektelenekké válnak. A tényeket nem érzi fontosnak. Nem hatolnak a tudata mélyére: figyelme a dolgok felületén mászik, mint a bogarak a tárgyakon, fűszálakon. S mintha fáradt lenne ... Egyik lapban vonzó című írás a nagy költőtől, bizonyára fontos, közép- kelet-európai probléma, el kellene olvasnia. Majd, gondolja, most nem olvasom el, de majd egyszer... egyszer csinálok egy összegező nagy olvasást, mindent elolvasok: kitépi az újságból a lapot és a fiókjába teszi, ahol már hasonló írások tömege várja, hogy elolvassa őket. Mikor rendezi meg a nagy összegező olvasást? Másik, adatgazdag cikket is kitép és eltesz: jó lesz vele bizonyítani valamit, adandó alkalommal idézni, akkor majd jól jön, hogy kéznél van és hivatkozhat rá.

S borzasztó, hogy közben tudja: ez így nem jól van. Fáradt vagyok vagy kiégtem, gondolja. Cšak tapogatom a dolgok felszínét.