Irodalmi Szemle, 1979
1979/10 - Duba Gyula: A nemzetiségi író egy napja (szatíra)
A NEMZETISÉ o I IRÖ EGY NAPJA Írónk napjai meglehető egyhangúságban peregnek, ezért őt Illetően a hét bármely napját vizsgálódásaink tárgyává tehetjük, hétfőt csakúgy, mint csütörtököd, szerdát vagy keddet. Döntsünk hát a péntek mellett s nem ok nélkül. A hét utolsó munkanapja egyben az utolsó alkalom arra, hogy írónk elvégezhesse, bepótolhassa és jóvátehesse mindazt, amit négy napon át elmulasztott. Ugyanakkor a hiányérzet okozta Ielkiismeret- furdalás kínzó óráiban a szombat látomása már elébe vetíti a kötetlenségét és a megváltó szabad időt, amely — bár sokéves tapasztalatai szerint alaptalanul — reménykedéssel tölti el, hogy valami jön, csoda történik és ő alkotói tettet hajt végre, talán felül is múlja önmagát. Tehát péntek, bármely hó bármely hetében... írónk reggel, mielőtt lerúgná magáról a paplant, gombóccá gömbölyödve és a felelőtlenség marasztaló kísértésével küzdve, bűntudatosan élvezi az ágy melegét. Isteni ez a langyos semmittevés, az ő igazi eleme, testreszabott nirvánája, melyben egész lénye feloldódik és elvegyül a gondolattalan, anyagtalan mindenséggel. De ahogy kilép a paplan alól, azonnal megváltozik, mint a kaméleon színe veszély esetén. Robbanó nyugtalanság és dühös tenni akarás tölti el. Mintha veszélyt érezne, mint a kaméleon, iszonyú, tipró görgetegként látja magával szembejönni a napot, mely maga alá gyűri és palancsitává lap tja, ha nem vigyáz. Ösztöneiben már készül a bajvívásra, feszíti izmait. Tudja, a harcban nem marad alul, de a nap elteltével mégis szörnyen megtépázva kerül ki belőle, hogy másnap újra elölről kezdje. Nehéz ilyen előérzetekkel és kétségekkel eredményes napot kezdeni s szinte lehetetlen nyugodtan távozni hazulról. írónk felzaklatva és idegesen hagyja el otthonát. Visszafojtott indulatoktól terhes szóváltása volt nejével. Eredendő asszonyi értetlenség! De úgy is mondhatnánk: érzéketlenség. Neje nem tudja — vagy nem respektálja —, hogy ő ilyenkor már elvégzendő feladataira, munkájára gondol, borotválkozás közben is szerkesztőségi gondok és irodalmi tennivalók járnak eszébe, és amikor éppen sietve húzza cipőjét s lélekben már az uteán üget a nap elébe — asszonya, mintha nagy felfedezést tenne — megjegyzi: „Gázszagot érzek a konyhában, el kell menni a ház- kezelőségre, hogy javítsák meg a gázcsapot, mert egyszer felrobbanunk!” Hiába — gondolja ő —, még mindig nem ismer eléggé, zavaró közléseire jó érzékkel, pontosan kiválasztja azt az időpontot, amikor minden feldúl és semmi nem érdekel! Ingerülten felpattan: A konyha nyugodtan felrobbanhat. De én is benne vagyok! — figyelmezteti asszonya; erre visszahőköl, majd az érvelésnek e ravasz módja miatt elönti a düh és keményen kimondja: akkor is! Maga is érzi azonnal, hogy ez már túlzás, tudatos bántás, s bűntudata még jobban felingerli, haragját még fokozza a következő gondolat: sosem távozhatom otthonról úgy, hogy fütyörészve menjek az utcán és egész nap kiegyensúlyozottan dolgozzak! Kabátját magára kapja, táskájáért rohan: mintha menekülne. Alig köszön, nyitva hagyja az ajtót maga urán. Az utcán újra önmagába fordul, és lecsillapodik. Életemébe került, ficánkol benne, mint hal a vízben. A zajos tömegben, siető emberek között találja meg az eszményi magányt, hogy gondolkodhasson. Hogy maradéktalanul önmagába vonulhasson és a ben. Duba Gyula Portrévázlat
