Irodalmi Szemle, 1979

1979/1 - FIGYELŐ - Cselényi László: Kortárs-sirató

tízegynéhány évesek voltunk az ötvenes évek elején, tizennyolc évesen kaptuk ötvenhat sokkját, harminc—harminckétesztendősen hatvannyolcét), de nem volt irigýlésré méltó, kipárnázott helyünk szűkebb működési területünkön, a költészetben sem. A világlírában az ötvenes évek nagy nemzedékének (Ginsberg, Heisenbüttel, Sanguinetti, Voznyeszenszkij) szintézisei (az Üvöltés, a Háromszögletű körte) után ugyanúgy nem nőtt az utánuk következők számára virág, mint ahogy a magyar költészetben a Weöres Sándor—Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes—Nagy László—Juhász Ferenc-nemzedék tetőzése után elfogyott körülöttünk a levegő. Mit lehetett itt tenni, egy ilyen hegyvo- nulat árnyékában? Aligha volna erőltetett párhuzam a múlt századvég Petőfi—Arany nemzedékét követő elátkozottjaival. Szilágyi Domokos korán lezárult élete már ezért is kísértetiesen hasonlít egy Komjáthy Jenő vagy egy Reviczky Gyula pályaképére.

Itt fekszik előttem a költő utolsó előtti, 1976-ban, tehát talán még a szerző életében megjelent kötete, az „Öregek könyve”.

„Ml örömet tartogat még az élet? • ,

Tartogat-e valamit egyáltalán?” —

kezdődik az (egyébként Plugor Sándor illusztrálta) írd és olvasd hatszázkilencvenki- lenc soros eposz, s Heine halálos ágyon mondott szavaival fejeződik be:

„Isten nékem megbocsát, az a mestersége”.

Itt fekszik előttem az Öregek könyve, ez a mindössze hatszázkilencvenkilenc soros eposz. Micsoda képtelenség ez, csóválja a fejét a beavatatlan olvasó, harmincegynéhány esztendős fejjel megírni az öregség könyvét. S micsoda kegyetlen iróniája a sorsnak: ha Szilágyi Domokos meg nem írja ezt az alig hétszázsoros verseskönyvet harminc- hat( ?) (hét?) esztendős korára, soha többé meg nem írja. Nem futja az idejéből.

Furcsa, de így van: Szilágyi Domokos derékba tört életműve ugyanolyan vaslogika szerint íródik (emelkedik egyre meredekebben, éri el a csúcsot, s pillanatnyi megtorpanás után visszahullón teljesedik ki harmincnyolc éves korára), mint a huszonnégy—huszonhat—harmincegy—harminckét évesen bezárult Wolker-i, Petőfi Sándor-i, Mozart-i, Schubert-i, József Attila-i életmű. Mondják, hogy a korahalálra ítéltetett zsenik előre megérzik, hogy sietnük kell, hogy nekik nincs sok idejük, hogy röpke tíz-tizenöt esztendő alatt kell tető alá hozniuk azt, amire szerencsésebb csillagzat alatt született pályatársaiknak harminc-negyven-ötven-hatvan esztendő adatott.

íme, költőnk is! Az ötvenes évek végén sorjázó verseit, a hatvanas évek elején- közepén megjelenő köteteit (1962: Álom a repülőtéren, 1965: Szerelmek tánca, 1967: Garabonciás, Emeletek avagy a láz enciklopédiája) a kiváló kortársnak kijáró tiszte- lettel-féltékenységgel olvastuk, örvendezvén eredményeinek, bosszankodván vereségein, s akkor jött a sokk: előbb egy-két vers az újvidéki Hídban, aztán 1969-ben egy egész kötet: „Búcsú a trópusoktól”. Hat vers mindössze: Haláltánc-szvit — A próféta — Kényszerleszállás — Napforduló — Hogyan írjunk verset — Ez a nyár.

„Türelem türelem türelem türelem türelem türelem ez a menedék ez a fedezék ... amelyből olykor kirohanunk

kirohanunk s az ilyen olykorok (oly korok!) — szülik mindazt ami ami méltóvá tesz a névre a

névre hogy KÉTLÁBÜ TOLLATLAN ÁLLAT akinek akinek arcán ráncokká szövődnek az évek és és útját márvány síremlékek márvány nippek márvány diadaloszlopok szegélyezik s meg is látja őket ha épp bele nem vakult a fehérségbe...”

kezdődik a kötet s Szilágyi Domokos talán legjobb verse, a Haláltánc-szvit.

„DOKTOR ÜR CSAK AZT SAJNÁLOM HOGY TELE BÖRÖNDDEL MEGYEK EL” montázsolja a bartóki ihletésű s már címével is Bartókra utaló versbe a zeneszerző halálos ágyán (már megint egy halálos ágy) mondott szavait s visszaszámlálván a történteket, milyen kísértetiesen hat ez a mondat Szilágyi Domokos esetében, hiszen ki is mehetne el kevésbé teli bőrönddel, mint egy harmincnyolc esztendős költő, a kortárs erdélyi s az egyetemes magyar líra egyik legizmosabb tehetsége.