Irodalmi Szemle, 1979

1979/1 - FIGYELŐ - Cselényi László: Kortárs-sirató

Hat vers mindössze. Nemzedékünk s az egyetemes magyar költészet hat, végérvényesen kész remekműve.

Szilágyi Domokos végigjárta a nagyoknak kijáró kálváriát. A kezdet nekifutásai után harmincesztendős korára följutott a csúcsra, majd rövid megtorpanás után (a Palocsay Zsigmonddal közösen Irt, 1971-ben megjelent „Fagyöngy”, valamint a 74-es „Felezőidő”), harmincas éveinek közepén megírja Öszikéit, egy teljes, hosszú élet minden kín- ját-keservét s minden tapasztalatát összegező Summáit, az „öregek könyvét” s a „Tengerparti lakodalmat”.

Itt fekszik előttem mind a két könyv, de csak fekszenek, mert olvasni alig-alig tudom őket, szívem s agyam minduntalan elkalandozik a messzeségben, tűnődve Szilágyi Domokos eföldi sorsán s túlvilági útjain.

.. fogy az árnyék, mintha csak fél Nap alatt járnék” olvassuk az öregek könyvében s néhány sorral lejjebb:

„... Testem lassúdadon ellenségemmé válik ...” s megint néhány sorral lejjebb:

„Halottak napján ...

ünnepi ruhát öltök, úgy megyek

a temetőbe, mintha háztűznézőbe”

Hogy mi miért következett be, azt persze nem a mi dolgunk firtatni. A mi dolgunk: az utolsó versek világából vissza s előre következtetni.

„akkor kezdődik a baj, ha érzi magát az ember ...” olvassuk tovább,

„érzi a testet,

amely nemsokára tetem lesz”

Ügy vélem, e néhány megrázó költői képben benne rejlik az egész tragédia: nemcsak az Öregek könyvének fenséges, komor tragédiája, hanem költőjének, Szilágyi Domokosnak az emberi tragédiája is. Mit kellett ennek a harmincegynéhány esztendős csupa-ideg, csupa-ín, tűvékony fiatalt?) embernek végigszenvednie rövid, alig harmincegynéhány esztendős életében, hogy eljusson ezekhez az idegekbe vájó sorokhoz, ehhez a vérrel írt eposzhoz, az Öregek könyvéhez?

íme a magyarázat:

S ami utána, az Öregek könyve után következik: az „aggság könyve”, a Hátrahagyott Versek, a „Tengerparti lakodalom”.

„... nyargaltam érted ezer kilométert jól tudva hogy nem bugylibicskát kell eltemetnem — és az ilyen fanyelűért letyegőért eleve gerinctelenért a dicső Kerepesi temetőig se tántorgok el — de te éles gyöngyház-kés becsukódtál s villámot csattant az ég ...”

írta Szilágyi Domokos halálakor egy azóta ugyancsak a túlvilági mezőket járó, közülünk eltávozott „éles gyöngyház-kés”, Nagy László. A vers címe: Glossza, bocsánatért. S ha Nagy Lászlót idéztük, az Apát, aki, mielőtt maga is beletántorodik a földbe, még ki kell igya a keserű pohárt, el kell sirassa legkedvesebb Fiát, Szilágyi Domokost (hogy többi halottjáról, Kondor Béláról, Kormos Istvánról, Latinovits Zoltánról ne is szóljunk), ha Nagy Lászlót idéztük, aki súlyos siratóban emelte fel Szilágyi Domokos kihűlt szívét, noha csak utólag, noha csak glosszában, bocsánatért esdekelve, de mégis csak méltó helyére varázsolva a „becsukódott gyöngyház-kés” Szilágyi Domokost, a „Tengerparti lakodalom” címadó versének címét s sorait olvasva ugyancsak Nagy László klasszikussá jegecesedett költészetére nyílik az elménk, s az ő ezerkilencszázhatvannégyben írott Mennyegző című versét s ezt a Tengerparti lakodalmat olvasván hirtelen nagy összefügésekre döbbenünk e két megőszítő halál csattogó villámfényénél.