Irodalmi Szemle, 1979

1979/9 - ÉLŐ MÚLT - Pomogáts Béla: Költészet és ellenállás

netében mutatja be. A költői szemlélet ehhez az érdeklődéshez igazodik. Az elvontabb kifejezés szerepét konkrétabb fogalmazás veszi át. Az expresszionista és szürrealista költészeten iskolázott stílust a Urai realizmus kifejező formái követik. Legalábbis küzdelem ezeknek a formáknak a korszerű változatáért, egy új költői nyelv megteremtéséért. Ez a költői nyelv egyaránt használja a hagyományt és az újítást, a klasszikus nyelvi eszközöket és az izmusok leleményeit.

Ebben a művészi fejlődésben nagy szerepe volt annak, hogy a költő tartalmas emberi kapcsolatokra tett szert, befogadó közösségre ős otthonra talált. A szegedi évekre gondolunk. Ekkor gyülekeztek Radnóti köré a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának tagjai, s kötött életre szóló barátságot velük. És ekkor került, ha átmeneti időre is, kapcsolatba a szagedi munkásmozgalommal, még korábban József Attila követőivel, az illegális kommunista párt harcosaival.

Az ösztönös lázadásból a szegedi élmények révén lett tudatos magatartás, forradalmi érzés és világszemléletet. A már korábban megalapozott marxista ismeretek ás a szegedi munkásmozgalomban vállalt áldozatos szerep vértezték fel Radnóti Miklóst a szocializmus eszméivel. Tiltakozó és lázadó versei nyíltabban beszéltek már, közvetlenül támadták az ellenforradalmi rendszert, és hirdették a szocializmus igazságát. Ez a lázadás már nem az expresszionizmusé, nem a korábbi ösztönös tiltakozás, amely az avantgarde formáiba öltözve jelentkezett. Radnóti elhatárolta magát a magyar avantgarde hagyományaitól, hogy verseinek forradalmi eszmevilágát hangsúlyozza. Fontosnak tartotta, hogy ne a szabad forma, hanem az osztályharcos mondanivaló különböztesse meg másoktól.

A mozgalmi munka vállalásához és forradalmi verseihez Radnóti kitérők nélkül érkezett. Mint József Attilát, őt is a személyes otthhontalanság és a társadalmi méretekben jelentkező nyomorúság élménye állította a szocializmus mellé. A mozgalmi tevékenység és a forradalmi költészet további kifejlődésére azonban mind kevesebb lehetőséget hagyott a változó történelem. Az európai és hazai szocialista mozgalom forradalmi reményeinek ideiglenes bukása (Hitler németországi és Gömbös Gyula hazai hatalomátvétele) után Radnóti Miklós visszavonult a forradalmi költészettől a haladó irodalom más természetű hadállásába. A haladó mozgalmakhoz, az antifasiszta népfronthoz mindig lelkesen csatlakozott, a mozgalmi költő szerepét azonban egy más, összetettebb, a történelmi helyezetnek megfelelőbb alkotószerep váltotta fel.

Radnóti Miklós pályáján az Ojhold című verseskötet újabb fordulatot jelent. Az 1933— 34-es tél, úgy tetszik, a számvetés és az átértékelés küzdelmes Ideje volt. A költő arra kényszerült, hogy leszámoljon történelmi reményeivel, és csendes, szívós ellenállásra készülődjön. Bizonyára önemésztő vívódások között teltek ezek a hónapok. A lázadó remények magaslatáról nem volt könnyű eljutni a másik magaslatra, amely a szellemi ellenállás bástyája lett, és amelyről széles kitekintés nyílott akár a közeljövő véres fejleményeire, akár a feltetsző történelmi távlatokra. Radnóti messze tekintett, költészete jóslatokkal terhes. Korán megérezte, hogy valami mindennél iszonyúbb történelmi vihar közeledik. Ám a vihar sötét függönye mögött megsejtette a messzi béke reményét is. A távlatokért, amelyek felnyíltak előtte, akár a mítoszok hőseinek, szenvedéssel, sőt életével kellett adóznia. A férfikor költészete ezt a szenvedést fejezte ki. Naponta megújuló drámát mutatott, mind növekvő szorongást és veszélytudatot. Az Ojhold (1935), a Járkálj csak halálraítélt (1936) és a Meredek út (1938) költészetét a közelgő történelmi kataklizmák sötétje festette, a halál egyre jelenvalóbb képe szőtte át.

Radnóti, ha nem ismerte is pontosan mindazt, amit a történelem tartogatott, tudta, hogy az uralomra jutott fasizmus erőszakot, háborút ígér. Személyes sorsa, tapasztalata sem biztatta reménnyel, egyre fojtogatóbb lett körülötte a levegő, őneki is éreznie kellett a romló viszonyokat, az antiszemitizmus erősödését. Az egyetemi évek befejezése után doktorátust tett, ám arra még reménye sem lehetett, hogy középiskolai tanári álláshoz jusson. 1934-ben a fővárosba költözött, és fordításból, alkalmi irodalmi munkákból, óraadó tanításból tartotta fenn magát. Verseskönyvei nem nyújthattak számára megélhetést, hiszen a kor általános gyakorlata szerint ő is előfizetők gyűjtésével teremtette elő a vékony kötetek kiadásának költségeit. A költői pálya sokkal inkább áldozatokkal és kockázattal járt, mintsem anyagi haszonnal. Azok a lapok és folyóiratok

— a Nyugat, a Gondolat, a Független Szemle, a Szocializmus és a Népszava —, ame