Irodalmi Szemle, 1979

1979/9 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Varga Imre: Argonauták bédekkerrel és konyakospohárral (útlnap-ló)

túlzás. Ha Plíniusznak hihetünk, később, a rőmai hódítás idejében csak 130 tolmács segítségével értettek szót itt a latin kereskedők. A város ekkorra — új gazda, új, név!

— Sebastopolisnak neveztetett.

Hullámok és sziklák. Hegyek és tenger. A mozdíthatatlanság, állandóság és folytonos mozgásban levő, alakot változtató találkozása. E vidék történelme, kulturája is hasonlóan, az állandó és a változó egyensúlyával alakul. Szkíták, alánok, arabok, görögök, rómaiak, bizánciak, törökök és az orosz cár katonái, hivatalnokai időztek e tájon hosz- szabb-rövidebb ideig, s persze mindegyik fajta hagyott maga után valami jellegzetest. De a régi hódítók isteneit kiugratták trónusukból az újak, friss erőben levők; igaz, az őslakosok se maradtak a viadalon kívül. Menekült törzseket, fogadtak be olykor, máskor meg elűzték az idegent. Megtörtént az is, hogy az egymással harcoló nagyhatalmak máris szövetkeztek, ha Abházia területén valamelyik kis nép akadályozta hódító útjukat. Az orosz-török háborúban a cár és szultán így kötött szerződést az ubihok kitelepítésére. S mindketten előnyt reméltek: az orosz cár területet, a szultán pedig emberanyagot háborúihoz s asszonyokat a török háremekbe.

A kaukázusi kis népeknek nemcsak megmaradniok kellett. Ez kevés. Ügy szerették volna fenntartani magukat, hogy közben ne váljanak másokká. Mit ér az emberi élet hódítók vagy védelmező álcában megjelenő pusztítók által ránk kényszerített nyelven, erőszakkal ránk vetett vallásban való idegenföldi tengődés közepette. Válasz helyett most Sinkuba krónikájának mottójául használt abház közmondást idézem: Aki hazát veszít — mindent veszít.

Hogyan írnak a grúzok? S hogyan beszélnek? Kérdezgettek váltig idehaza ismerőseim. Mit felelhettem arra, aminek megválaszolásában még a nyelvtudomány is ingadozik. Sem abházul, sem grúzul nem beszélek, oroszul is csak gyengén. Véleményem szerint két hét turistaút tapasztalata csak nagyon óvatos fogalmazásra ad módot; jobb nincs, araszolok a terepet jobban ismerők nyomában.

A kaukázusi nyelvek (közéjük tartozik a kihalt ubih — pekhji — s a szomszéd abház és a grúz is) nem sorolhatók sem az indoeurópai, sem az altáji, de a sémi nyelvekhez sem. De egymással való rokonságuk is vitatott. Következésképpen a nyugat-, délvagy kelet-kaukázusi nyelvcsaládnak nem biztos, hogy közös a gyökere. Talán csak a közös védfal, a Kaukázus oltalmában kerültek közelségbe, rokonságba. A kaukázusi kis népeknek saját ábécéjük sem volt. Ami például az óabház nyelvből feliratos emlék megmaradt, hettita, görög vagy latin betűkkel. Jelenleg az azbukát használják. S ahhoz, hogy a Szovjetunió fejlettebb népeinek szintjére eljussanak, az abház nyelvben kései nyelvújítás volt szükséges. Amelyig fogalomra nem volt saját szavuk, átvették az oroszból. S hogy mégis jelöljék az idegen forrást, a vendégszavak elé „a” betűt ragasztottak, így lett a vodkából abházul avodka, az áruház pedig aunivermág.

„Az nem igaz, hogy a kövek hallgatnak: ők is megszólítanak, hacsak ki nem száradt még az emlékezeted, s képes vagy figyelmezni a csendre.

Nem, kedvesem, a nyelv nem pusztul el olyan könnyen, ahogyan te elképzeled, mert a nyelv nemcsak az ember nyelve hegyén lakozik, hanem az ember bensőjében, hanem ott él a fák, a vizek és kövek bensejében is. Hiszem, hogy a földön, ahol születtem, ág az ággal, kő a kővel, csermely a csermellyel ubih nyelven beszélget ma is.”

Mit kezdhettem Zaurkan Zolák, az utolsó ubih szavaival? Hallgattam volna a tengert, hajómotorok dübörögtek vagy szólt a partőr sípja, autók és repülők harsogták túl a madarakat, s a kövek, melyekre naponta közönyös talpak léptek, ők nem szólaltak meg, hiába maradtam teljes csöndben előttük.

Ahhoz ubihul kellett volna megtanulnom, ezen a kihalt nyelven, hogy értsem a természet szavait. Ubihul, igen. De honnan kitől.

— Mit tudtok az ubihokról? — kérdeztem újdonsült grúz barátaimtól. Tbiliszi műszaki főiskolások voltak; szavaimra a vállukat vonogatták. Aztán a bárpult felé kígyózó sor végére állt egyikük újabb butélia konyakért. Ittunk, ittunk a magyarok, grúzok, csehek és a szlovákok egészségére.

— Igaz-e, hogy Csehszlovákiában van egy Racsa nevű falu? — kérdezte valamelyikük, Dima vagy Sota.