Irodalmi Szemle, 1979

1979/9 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Varga Imre: Argonauták bédekkerrel és konyakospohárral (útlnap-ló)

majd csak lencse elé áll. S ők vártak nyugalommal valamelyik szagos virágú bokor árnyékában heverészve.

A történelem is kínált megjegyeznivalót elegendőt. Az üdülőtelepünktől mintegy huszonöt kilométernyire elterülő Gagra, ahová bevásárlásaimat intézendő utaztam, már névkeresztelőinek szaporaságával is felkeltette kíváncsiságomat. A görög hódítók Triglifom- nak nevezték, hódításban követőik, a rómaiak pedig Nitíkojnak. A bizánciak Tráheára keresztelték, a 14. századi génovai hódítók térképein Hakara vagy Kakara alakban olvasható.

Néhány héttel abház utam előtt került kezembe egy könyv. Ismerőseim hívták föl rá figyelmemet, gondolván, hogy nem lesz haszontalan bedekker azon a viharos múltú vidéken ahová éppen készülőben vagyok. Bagrat Sinkuba „regényét” elolvastam még idehaza; de az útra is vittem magammal, mert „cselekménye” éppen azon a vidéken játszódik, ahová az én Tatratour-utam is irányult. „Regényt” írtam az előbb, s azért Idézőjelesen, mert A hírmondó-krónika. A szülőföldjéről erőszakkal kitelepített ubih nép pusztulásának története. Az utolsó ubih szájából hangzik a történet. Tőle, Zaurkan Zoláktól tudtam meg olvasóként, hogy népéből a nagy genocídium után csupán egy rézkürt és egy kaukázusi tőr maradt emlékeztetőül; s jelenleg a szuhumi néprajzi múzeum őrzi. Hogyne kapott volna el az izgalom a városba érve. Az autóbuszból kiszállva, usgyil, el a csoportomtól a megérdeklődött múzeum irányába. Az oldalamat verdeső kenyérzsákkal és fényképezőgéppel szaporáztam a hőségben, alig egy pillantást vetve a pálmafákra, az óra- és cipő javítók utcai bódéira. Gyerünk, gyerünk, a kvaszt és a hússal töltött pirogot majd későbbre hagyom. Odaérek. A múzeum bejárati ajtaja zárva. Nézem aztán az épület utca felőli frontját, ott nem találok ajtót. Fordulok vissza. A lakatra zárt főbejárat mellett észreveszek egy másik ajtót. Egyik szárnya nyitva. A küszöböt átlépve egy folyosón, illetve lépcsőházban találom magamat. Tovább megyek, újabb folyosóra érve látom, hogy a falak mentén tárgyak: faedények, lócák, szekrények. Nyilván erről a folyosóról nyílnak a restaurátorok szobái. Kihátrálok az épületből. Ekkor veszem észre pár lépésnyire a pénztárosbódét, a nyitvatartás idejét nagy tábla mutatja, s ebből kiderül, hogy rossz napon érkeztünk, hétfő lévén, a múzeum ma egész nap zárva tart. Néhány méternyire restaurátorok javítanak egy szekrényféleséget. Elindulok az utcán. A közös ebédig vehetek pirogot, ihatok kvaszt, s végigjárhatok néhány keleti bazárt formázó üzlethelyiséget is, ha úgy látom jónak. Nézelődöm, és elkeseredve fényképezem az utcát meg a tengert.

Szuhumiba menet a tudnivalók garmadát nyújtja át ajándékképpen és mosolyogva Natasa, az idegenvezetőnk. Moszkvai lévén, elragadó a cseh kiejtése. Olyan kedves, hogy muszáj figyelni rá. A tanácsait is mind megfogadom. Ha azt mondja, kedves utasaink, tekintsenek jobbra, én engedelmeskedem, megbámulom a pálmafákat s a tengert, ha egy kis figyelmet kér, én teljes lényemmel csüngök szavain, s hallgatom-hallgatom az ordzonikvidzei kolhoz történetét. Balra fordulok, mert most arra kér, az út menti árkokban és kaptatókon tehenek legelésznek, lovak tépdesik a füvet, távolabb két-három disznó túrja a földet őriző, kondás nélkül.

Vissza-úton Szuhumiből Natasánk a sofőrrel cseveg; mosolyog, nevet, izeg-mozog a székén. Kinézek a domboldalra újra a legelésző állatokat látom, erről eszembe jut Odüsz- szeusz vén kondása, erről pedig a görög mitológia. S máris Szuhumi legendás alapítóin, az elválaszthatatlan testvérpáron gondolkodom. Rég olvastam már Ovidiust, s így egy kis időbe telik, míg eszembe jut a halhatatlan Polüdeukésznek és a halandó apától, Tündareusztól fogant testvérének, Kasztórnak közös neve. Űk a Dioszkuroszok. A hajósok megsegítőiként tisztelik őket a tengerparti népek; e testvérpár a halált és halhatatlanságot is megosztotta, vagyis naponta cseréli az alvilágot az isteni léttel, hogy mindig együtt maradhassanak. A legenda szerinti városalapítók laszón aranygyapjú- szerző vállalkozása után szállnak partra Kolkhisz központjától északnyugatra, s itt Dioszkuriosz néven várost alapítanak. A történelem hihetőbb változatot kínál. Eszerint a várost milétoszi kereskedők alapították az időszámításunk előtti 8. században. A görög hódoltság idejéről írja Strabón Geográfiája, hogy hetven nép gyűlt Itt össze, ami a helység éghajlati viszonyait és kereskedésre kedvező fekvését tekintve nem is lehet