Irodalmi Szemle, 1979

1979/9 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Varga Imre: Argonauták bédekkerrel és konyakospohárral (útlnap-ló)

Heverészünk a parton. A fekvőpadokon vagy a homokban lustán mozduló testek perzselődnek a mediterrán napsugaraktól. Az ámyéktartő ernyők alatt magazinokat, könnyű regényeket olvasgató nők és férfiak; mások pedig szunyókálnak az árnyék védelmében. Az úszási tilalom határát jelző piros bolyán túl egy kirándulóhajó siklik méltóságteljesen. A fedélzeten hangosbeszélő rikácsol; hangfoszlányok sodródnak hozzánk; néhány szó tisztán, torzítatlanul. A negyedik-ötödik napon a rendszeres strando- lők egy része már néhány fontos turista-ismerettel gazdagodott, tudja, hogy Picundánál a Kaukázus előhegyei és a tenger között tizenöt kilométernyi lapályos terület van, s ahol ő üdülészik a strandolásra alkalmas homokos-kavicsos partsáv mintegy harminc—hatvan méternyi, s ez az abház partrész más helyeinek szélességénél kétszerte- háromszorta nagyobb. Ojabb hajó úszik a képbe. Ez a környékbeli kolhozok és szov- hozok terményeivel ismerteti meg utasait, s akarva-akaratlan a parton pihenőket is. Ojabb kirándulóhajó, újabb ismeretek: itt egy év kétharmad része napsütéses, s az évi középhőmérséklet +15 C°.

Mi a szállodasor szélső épületében, a Majákban kaptunk szobát. Nevét a mellette álló, de már nem működő világítótoronyról kapta; e múlt századi társát szállónk tetején villogó fényszóró váltotta fel: az alkonyat beálltától szakadatlanul forognak hatalmas fényküllői. Az erkély fonott karosszékében üldögélőnek a sötét ég alatt körbe-körbe járó sugárkévék bámulása is jelent esténként egy-két nyugodt órát. Szúnyogok nincsenek, a pihenés zavartalan. Közben az egyik közeli bárból magnózene hangzik, később pedig — már a tizenegy órai zárás után — hintapadok nyikorognak mélyen alattunk, tücskök ciripelnek és mormog a tenger. Az első esték sétái alatt a turistaszállók neveit tanulgatom szorgalmasan. Be-betérek valamelyikbe, fölliftezek az épület legtetején dübörgő bárba; konyakot iszom, táncolok. Konyak mellett tanul az okos.

Közvetlenül mellettünk áll az Ivéria. Erkélyünkről épp a szobák gyomrába látni; az esti melegben tárva-nyitva az erkélyajtók, s elhúzva a vékonyka függönyök. Pihenő magányosok, enyelgő vagy beszélgető párocskák, gyanútlanul fésülködő és szépítkező leányzók, a fotelokban nyújtózkodva pihenő középkorúak.

A szállodák nevében pár nap után már értelmet és jelentést találok. Hála a délutánonként megjelenő turistahajóknak és a napemyős idegenvezetőknek, akik hangosan tájékoztatják csoportjaikat a Médeia-szobor tövében. Tudom már az Ivéria értelmét. Grúzia keleti részét nevezték így régebben. Az abház föld lakói Apszninak mondják szülőföldjüket, aminek magyar jelentése: a Lélek Földje. A Bzib szálloda egy közeli folyóról kapta a nevét. A Zalatoje runo (vagyis: Aranygyapjú) a laszón vezette argo- nauták kalandos úticéljára utal. Az Amra abházul napot jelent, a Kolkhetti pedig a Kolkhlsz helyi formája; ez volt az egykori Nyugat-Grúzia görög neve.

Amit megnevezünk, ismerősünkké, néha pedig rokonunkká válik. S így oldódott föl aztán magányom, ami idegenben bárki perceit megnehezítheti; s most már nem csupán a szállodasor mellett baktatva éreztem biztonságot, de meg-megpillantva egy növényt, s megérdeklődve azon nyomban a nevét is. Fölmásztam például egy fügefára, s letéptem róla néhány érett gyümölcsöt, kóstolgatva kíváncsian, milyen a friss termés íze. Az eukaliptuszok szintén jó ismerőseimmé váltak. Családfájukról is megtudtam ezt-azt: idetelepítésükkel az ezelőtt mocsaras jellegű vidék kiszárítása volt a lakosok célja, ezek a fák ugyanis nagy mennyiségű vizet párologtatnak el; levelüket többféle betegség gyógyítására is felhasználják. A pálmák olyan gyakoriak voltak, mint szülőfalum környékén az akácok. A hegyek közötti úton autóbuszozva valamelyik hirtelen kanyar után gránátalmafák úsztak oldalról a képbe. (Megkérjük kedves utasainkat, szólt bele idegenvezetőnk a szájához tartott mikrofonba, szíveskedjenek jobbra fordulni. Az ott látható cserjék pirosas termése a gránátalma.). Harmadszori találkozásunkkor már kedves ismerősökként biccentettem feléjük; s mintha egy ág vissza intett volna. Akárcsak egy idegen nyelv szavait tanulgatnám, úgy vésem egymás után emlékezetembe a növények alakját, színét, termését: teacserje, ciprusok, magnóliabokrok, puszpáng, babérmeggy, mimőzabokrok (fésűs levelüket megpöccintem, valóban megérzik, összezáródnak), citromfák, törpenarancsok. Ömlött bőven az ilyes látnivaló. Hosszan álldogáltam a szuhumi botanikus kert lótuszai előtt; arra riadtam, hogy turisták törtetnek át az indiai mítoszokon. A park hivatásos fényképészei türelmesen vártak klienseikre. Nem mindennapos alkalom az ilyen ritka növényekből álló háttér. Aki maradandó emléket akar,