Irodalmi Szemle, 1979

1979/9 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Móser Zoltán: „Minden dolgok változnak” (riport)

A temetőből felmentünk a románkori — újabban kereszthajóval kibővített — templom mellé, a falu és a környék kiugró fokára. Magasan, nagyon magasan éreztük magunkat, még a műtrágyát szóró kis repülő is alattunk röpködött: a szürke tájat, s a hangulatot élénksárgával megvidámítva. Alattunk Kolon, odébb, a hegyek alján félkörben a többi kis falu — majdnem mindegyik ismeretlen ismerősünk: Csitár, hol régen leesett, s nemrég olvadt el a hó, Zsére, és esőbe-ködbe vesző várának romjaival Ghymes.

3. „MÁR ELVÉSZ A HANG”

Ghymesen azért kerestük Reczika Teri nénit, mert tudtuk, hogy énekelt Kodálynak. Rosszkor érkeztünk. „Tudják — mondta többször is —, nem jól számították ki!” Énekelni, beszélni alig akart. Nem csak azért, mert erősen fájt a gyomra, de már ő különben sem énekel többet: „Le van írva vagy 100 ének, de hol a nóta...!?” Elszámolt ő már magával s életével, mert érzi, tudja, hogy öregkora végéhez közeledik. Máshová készül, s erről nincs mit beszélnie.

Amikor beléptünk, egyedül ült kis konyhájában, lába kisszéken, szemén „pápaszem”, ölében imakönyv:

— Épp imádkoztam. Kérem a Jóistent, hogy vegye le rólam ezt a terhet. Tudják, nem jó így egyedül... nem a betegség a legborzasztóbb: a bánat, az fáj a legjobban.

De hellyel kínált s mikor Kodályról kérdeztük, lassan megoldódott:

— Jártak már itt a tévétől is, és akkor azt kérdezték tőlem, hogy hogyan vittem én Lédecre azt a tölcséres magnetofont? Mert én vittem a hátamon, lepedőben. Gyenge lánka voltam, a kannákat is alig tudtam elvinni, de akkor már szolgáltam. Szegények voltunk, és bizony kellett akkor nekem szolgálni. Hát én akkor olyan 14 éves voltam. És mentünk Lédec felé, és ott, ahol valamikor téglagyár volt, de már nincsen, eltűnt má’ az is, má’ felszántották a helyit, ott azt mondja nekem Kodály Zoltán: — Na, azt mondja, Tériké, má’ van szeretője? Ugyan, mondom, ne beszéljen, hallja Tanár Űr, hát minek volna ilyen lánykának, 14 évesnek szeretője?!

A MAGYAR FALUSI EMBER jóformán zsenge korától készül a házasságra. Már a 4-—5 éves gyermek párja után néz, s az öregek tréfás kérdésére: „ki a szeretőd”, komolyén felel. (Kodály Zoltán: Előszó a Magyar Népzene Tára IV. kötetéhez)

— így beszélgettünk az úton. Na aztán elballagtunk. Amikor elvittem ezt a fonográfot, adott két forintot. Sok pénz volt az. Azon vettem egy szoknyát. Hát! Megfizetett azért!

— Miért magára esett a választás, hogy vigye azt a gépet, a fonográfot?

— Hát azért, mert a legtöbbet én énekeltem az iskolában, ahova jártunk énekelni. Ott az út mellett, ahol bejövünk, az ami ma óvoda. Itt, ebben az iskolában lakott Kodály Bereczky Tanító Űrnál. És innen járt át Lédecre, Zsérére, Kolonba.

„Él Ghymesen még egy asszony — írja a folklórista Ág Tibor: »Kodály nyomában a Zobor alján« című cikkében (Irodalmi Szemle, 1976/2. sz.) —, aki szintén élénken emlékszik Kodály Zoltánra, név szerint Balkoné Varga Cecília (született 1895-ben), aki annak idején, 1917-ben, Bereczky igazgató tanítóéknál szolgált. Cila néni 1975-ben így emlékezett vissza Kodály Zoltánnal való találkozásra. (A beszélgetést magnetofonszalagon rögzítettem.)

— Fiatal korában hol szolgált?

— Fiatál koromban Gímesen á Berecki igázgátó tánító úrnál voltám mint cselédlány. 1916, 17, 18, 19-ben mentem fíhő. És ákkor 17-ben járt á Kodály tánár úr. Az szedte ákkor á nőtákát. Áz öregasszonyok odá járták az iskolábá és ott ínekeitek neki.

— Ezek szerint beszélt Kodály tanár úrral?

— Én beszéltem, igen, még veszekedtünk is, mert későn járt házá. Ügyi ákkor, nem vöt biciklije se, csák gyálog vitte a táskát Zsére, Kolony, meg ezekre á mágyár fálukrá mind ős én mint cselédlány, nekem kéllyet őt vámyl vácsorávál. Ott vöt egy kis azobá és ábbá lákott. Ameddig itt-tartózkodott Gímesen. Meddig szedte á nőtákát. Hát há későn jött házá, mondom: tanár úr én nem fogom mágát várni, én lefekszek.