Irodalmi Szemle, 1979
1979/9 - NAPLÓ - Keszeli Ferenc: Bártfay Gyula 1888—1979
Bártfay Gyula 1888-1979 Kilencvenedik születésnapján találkoztam vele utoljára. Ez még tavaly ősszel történt, amikor jubileumi kiállításának megnyitóján magam is beálltam az ünnepi kézszorításért sorakozó gyülekezetbe, hogy elmondjak egy keresett szavakból összetákolt mondatot. Az idős Mester megköszönte a jókívánságot, majd rekedt hangján még annyit mondott: azért a tegnapelőtti beszélgetésért nagyon hálás vagyok magának fiam! Én voltam hálás, mert úgy éreztem, csakis számomra maradhatott igazán emlékezetes az a beszélgetés. Azon a bizonyos tegnapelőttön egy teljes napot töltöttem a társaságában. Egy nyitrai panelház második emeletén, a Mester kétszobás lakásában ültünk. Szobrok, makettek, festmények, könyvek, és hanglemezek között. A szoba berendezéséről, az érdekes, egyedi, intarziás bútorokról kérdeztem vendéglátómat, mert sejtettem: a bútorokat maga készíthette, valamikor régen, évtizedekkel ezelőtt, mikor még asztalos volt. Merthogy asztalosként kezdte a pályát... — Hársfaberakás — mondta, ős ettől a szőtől kezdve egy órán keresztül csakis a fáról, a legbecsesebb, a legszépségesebb anyagról beszélt. Egyszerű, mégis szinte igéző szavakkal. Mesélte, hogy hosszú élete során egy kisebb katedrálisra elegendő követ és márványt faragott meg, de a legfárasztóbb, a legtempósabb kőfaragó-munka után is a legtöbbször az történt, hogy a kővésőt letéve leült a fa mellé és fába faragott. A szobrászat igazi szépségét, az alkotás teljességének minden lehetőségét a fában kereste és találta meg. De nemkülönben a kőben. Olyan művész volt, akiben nem csak a jelentős szobrászt, hanem a már kihalt kézművesség utolsó mohikánját is tisztelhetjük. Apja, a lévai szűrszabó aranykezű emberként él a legöregebbek emlékezetében. Ködmönei ma már muzeális darabok lehetnének. A sokat faricskáló és rajzol- gató gyereket asztalosinasnak adták egy neves nyitrai műasztalos nagyhírű műhelyébe, ahol rövidesen a legnehezebb faragásokat bízták rá. Boszorkánynak nevezte őt a mesterei. Később Pestre került, majd visszajött Nyitrára, és ott műhelyt nyitott. Aztán elvitték katonának. Megsebesült s egy erdélyi hadikórházban megfaragta első igazi szobrát. Életének következő állomása a legnagyobb bécsi műbútorgyár, melynek alkalmazottjaként Franciaországba megy, hogy a lyoni világkiállítás bécsi pavilonjának művészi faragványait elkészítse. Szabad idejében bemerészkedik egy kiállításra, ahol Rodin szobraival találkozik. Emlékezete szerint ekkor dőlt el végérvényesen az élete. Hazajön, dolgozik, és rövidesen megnyitja első szobortárlatát. Sikert arat. Művésztársai felkarolják, gyűjtést rendeznek a számára, és Párizsba küldik, ahol egy véletlen szerencse folytán a nagy Bourdelle műtermébe kerül. Tiszteli, csodálja mesterét, de nála is jobban csodálja Rodint. Esztendőket tölt a „világ fővárosában”, ahol Rodin műtermébe is bejut, s ellesheti a nagy titkokat. El is lesi, mégsem követi mestereit. Saját utakat keres és talál. Később Rómában, majd ismét Párizsban él, de rendszeresen hazalátogat, ahol rendszeresen ki is állítja szobrait. Mesélte akkor, mennyire nem szereti a művészkedést, azokat a festőket és szobrászokat, akik csak festmények és szobrok „létrehozására” képesek. Az ablakhoz hívott, mondván, nézzem meg azt a „szobrot” ott a lakótelepi virágágyások között. Egy a számtalan közül. Jóságos szemmel, szánakozva nézte azt a szobrot, és kiderült, alkotójának nevét sem tudja, — tehát elfogulatlanul ítélkezik. Aztán a figurális szobrászatról kezdett beszélni, a régiekről szólt, az eklektikáról,
