Irodalmi Szemle, 1979
1979/9 - NAPLÓ - Keszeli Ferenc: Bártfay Gyula 1888—1979
a természeti népek szobrászatéról, a formai kifejezés lehetőségeiről, buktatóiról. Aztán a nonfiguratív szobrászatról. Nem szónokolt, csak hangosan gondolkodott, miközben feltárta a modern szobrászat lényegét, szükségszerű kialakulásának mintegy természeti törvényét. Valami nagyon fontosat értettem meg akkor. Azt mondta: a művészet kényszer s nem csupán az ember, a természet kényszere is, melynek eszményi közege talán akkor jön létre, ha tiltják, hogy valaki szobrot faragjon, képet fessen. Mert ha a tehetségtelent eltiltják, az könnyen betartja a tilalmat, míg az igazán tehetséges, a kifejezés nehézségeinek és kényszerének szorításában is kifejezi önmagát. Ellenkező esetben el- burjánzik a póz, a manír, az álművészet, és kialakul az az esztétikai dzsungel, melyben nagyon nehéz aztán ösvényt nyitni. Kifejtette, hogy nem eszmei tilalomra gondol, csupán arra, ami a művészet ön- célúságának emel gátat, bár tudja, az igazi érték, az igazi szépség minden körülmény között létrejön. De álműveket semmilyen körülmény között sem szabad teremteni, mert azok az élet rendjének kerékkötői. Aztán visszatért Rodinhoz, aki azt vallotta, hogy a formák érzékeléséhez nem elegendő csupán a látás eszköze, hogy a szobrokat nem elég csupán nézni, de tapintani is lehet, sőt kellene, mert a művészi élmény teljességéhez az is hozzátartozik, hiszen az anyagból feltárt formák nemcsak a fény segítségével tárulhatnak fel az ember előtt. Megemlítettem, hogy olyan szobrászati tárlatról is tudok, amely kizárólag világtalan emberek, vakok számára nyílott. A Mester tűzbe jött, lelkesedett. Milyen kár — mondta —, hogy szobraimból egyetlen képtár sem lenne hajlandó ilyen kiállítást nyitni. Pedig nagyon szeretném... Délután elmentünk a Nyitrai Kerületi Galériába, ahol a harmadnap megnyiló Bártfay-életműkiállítás anyagát rendezgették. Sétálgattunk a szobrok között. Valami keveset javított, igazított az elrendezésen, de a Mester szemmel-láthatóan szomorú volt. Bevallotta, nem hagyja nyugodni a gondolat s ő bizony megkísérli a vakmerő formabontást: kiíratja az ajtóra, hogy szobrait nemcsak nézni, tapintani is szabad. A kiállításrendezők kedvesen megmosolyogták az ötletet. Utána még egy évig élt. Teljes szellemi frissességben, korántsem ambíciók nélkül. Igaz, műtermét ekkor már több mint tíz esztendeje feladta, de lakásának konyhájában még mindig dolgozott. Szinte naponta, rendszeresen karosszéke mellett, az egyik ládában mintázóagyag, a másikban szépséges fák vártak a kezére, s alakultak naponta szoborrá, kísérletté. Tisztelet övezte őt és megbecsülés, s korántsem csak matuzsálemi koráért tisztelték, hanem azért a gazdag életműért, azért a példás emberségért és egyszerűségért is, ami rendkívüli tehetségével párosulva töltötte ki hosszú életét. Keszeli Ferenc
