Irodalmi Szemle, 1979
1979/9 - Fábry Zoltán: Babona az útról (vers), Fogoly (novella)
És jönne az élet. Megy a házsorok között. Levett kalappal, mesziről követi az embereket. A fogoly. A hazatért ember. (Ámen.) Nem várhatja senki. A ház puszta, lakatlan. Falak. Üres szobák. Dudvás kert. Otthon van. Vár. Mégis valaki talán, aki hozzáérjen... akárki. A kaput is nyitva hagyja... vendégvárás bor nélkül... az élet elé... Az emberek is jönnek már a temetőből. Hangos beszéddel viszik vissza a megmentett életüket. A halál ünnepségéről haza — a meleg szobába. Vár. Kilép a hideg szobából. Már az udvaron van. A kerítés mögött mintha valaki hozzá szólna. Hang. A szomszédasszony. Fát visz be a meleg konyhára. Az beszél. — Hazajött? Az Isten ezt a drága fát. Tudja-e, hogy 20 korona méterje!? Szalad be a fával a konyhára. Vár. Egy perc. öt perc. A falnak támaszkodik. Szokott esti imáját morzsolja: hét év, nyolc hónap, egy nap. Végre elindul. Becsukja a kaput. A szobában. A sarokban, a magas kályha mellett valami pokróc, ételmaradékok. Leül a sarokba, nézi a fehér kályhát, aztán behunyt szemét ismét az ajtó felé fordítja. Zajt hall: valami kaparást. Talán kutya. Kóbor kutya. Örök és szabad testvér. A kilincs lenyomódott. Mindegy... Egy ember. Sötét van. Vacogó, didergő fogak, rongyokba burkolt lábak. Az alak megtorpan. Hebeg. Megismeri. Francai. A bolond, a hülye, a környék csavargója, kutya, egy kóbor kutya. Örökké úton, örökké testvér. Az ő testvére, a fogolyé. Fölkel, eléje megy. A bolond már meg is szólal: — Az egész erdő még nem égett le. — És kiszalad. Nem érti. Az erdőt hó fedi, itt-ott egy-egy fekete folt. De azért leül és vár. Megszokta. A bolond visszajön. Fát hoz: vizes, havas gallyakat, a kályhába tömi őket. Tüzet akar rakni. És a fogoly szemében felcsillan a tűz. A szó, a bolond szava: az erdő még nem égett le egészen. A fehér, néma szép erdő, melyhez nem szabad hozzáérni, amelyben ez az emberrongy tüzes vörösséget lát. A hideg, a fehér hó, ami éget, ami tűz ___Valami m egmozdul benne. A nedves fa nem ég. — Várj! És átveti magát a szomszéd kerítésen. Megszokta. És kegyetlen örömmel rakja az ölébe a száraz, fűrészelt fahasábokat. Lop. Megszokta. Teheti. Szabad. Neki most tűz kell. A tűz — ami az övé. Minden, ami az övé. Az egész világ. Minden: egy ölelő mozdulat. Fát visz. ölelő mozdulat, teremtő érintés. Megszokta. Isten volt. Vannak pillanatok. A bolond didereg. — Ne fázz. Nézd: tűz! Dobálja a kályhába a fát. Izzad. Fölvillan az első láng. Nézik ketten. Nézik egy nézéssel, egy örömmel, egyforma egy szemmel, bután, bambán, őrülten vad gyönyörrel. A bolond és a fogoly. Örák telnek el így. Aztán parázs marad. Eszébe jut a pillanat, amikor isten volt. Szemét rámereszti az emberrongyra, vad kiégett tekintetét ráengedi. Torz vigyorgás ül erre — a másik arcra és boldog röhej szabadul föl. Csönd lesz. Narcissos föláll. — Én. Hosszú évek összegyűjtött kincse, fegyvere, reménye, egyedül megmaradt hite. Én — tudod, Francál —, ez az ember, aki most itt áll előtted, aki most tüzet rakott.... neked is... aki most a parázsnál kezd csak látni. Tűz. Köszöni neked. Jó volt arra az első pillanatra, amikor minden mindegy volt, és éjap akkor jött a legerősebb élet: a tűz.
