Irodalmi Szemle, 1979
1979/9 - Fábry Zoltán: Babona az útról (vers), Fogoly (novella)
És a vörös láng oly óriásra csapott, hogy belefért egy szembe. A tiedbe, az enyémbe ... Két ember... Tudod: az is csak egy pillanat volt, egy hosszú óra és magamban morzsoltam a szót: meleg, melegség. Már nem a tűz kell. A tüzet mindig rakni kell. Mindig új erővel. És én egyedül vagyok. Aki egyedül voltam. Akinek ez volt a börtöne. Börtönében a szabadulása. Fázom. A tűz mellett fázom. Nem marad meg. Mindig újból rakni kell. Mi az, ami megmarad? Jaj, most hogy is van tovább? Te! Tudod-e, hogy most követelhetném, hogy mondj valamit. Tanácsot. Ha beszélni tudnál, kutya. Te szegény kóbor kutya. Ember... Testvér... Testvéri számat ha én kinyithatnám, ha mondhatnám, mutogathatnám: nézzétek, itt vagyok, én, aki mindent összegyűjtöttem magamban — magamnak, aki azt hittem, hogy mindezt nektek adhatom, hogy elfogadjátok, hogy szükséges, hogy kiváncsiak vagytok rá, kérni fogjátok, követelni. Hogy megérzitek, hogy ez nekem kell. A találkozás. Az ember, aki bennem istenségre mozdult, aki jó, szép és — megmaradt. A testvér, aki annyi ideje készülődött. Narcissos, aki úgy hitte, úgy várta a tükörlapot, hogy egyszer megnézhesse magát, önmagamat nektek — aki több, mint én, nagyobb, mint amennyi a kiterjedése, a határa, az ereje. Tudjátok? A szétfeszített börtön, egyedül a magam erejéből szétfeszítve, hogy felétek szabadulhassak, felétek, többi istenek, akiket megéreztem, hogy ott vagytok... a kék hegyeken túl... szegények. Közösségre, hogy gazdagok legyünk. Mindnyájan egyformák. Szépek, erősek, jók. Mindenki börtönben ült. Mindenkinek volt egy pillanata. Ezt kérem tőletek. Ezt hozom nektek. Szabadulást. Elhlszltek? A sötétbe kiáltom bele. A szűk szobába, a pusztába, ahol talán lesz valaki, aki meghallja, aki mondja: „Eljöttél? Itt vagyok..aki rábólintson: „igen, igen, úgy van.” — Ügy... úgy... — bíztatta egy hang a szoba mélyéből. Kis nevetős kuncogás. És Narcissos elindul. Hallja a visszhangot, a hívást, a hirtelen vízloccsanást és utána a csöndet: maga előtt érzi az egyforma tükröt. Odaér. A tükör felé hajol. A tűz egy pillanatra föllobban. Megismeri a bolondot. Fölordít. Öklével akar a vigyorgó arcba csapni. Sokáig áll így. Keze végre simoga- tásra nyílik, eszébe jut Narcissos csókja, érzi előre a keserű, nyájas tapadást, a bolond száját... az ajka visszahúzódik... Keze tovább simogat hajat, rongyot, embert. Egy bolondot, egy kóbor kutyát. Kilép az éjszakába. Ajkán ott van a megismerés keserű mosolya: Narcissos el nem csókolt csókja. A kiszabott büntetés. A kiszabott élet. Fogoly. A maga rabja. A maga erős testvériségének börtönőre, mely nem kell senkinek, melyre várni kell, melyet őrizni kell. A legszűkebb börtön: saját maga. Kéz, láb, tüdő, szív, hús, bőr ős csont. A fogoly, aki holnaptól kezdve nyugodtan és szabadon járhatja az utakat. Hány év még? Hány hónap? Még meddig? A csillagokat nézi. Megszokta. (Prágai Magyar Hírlap, 1923)
