Irodalmi Szemle, 1979
1979/9 - Fábry Zoltán: Babona az útról (vers), Fogoly (novella)
Mert úgy hiszi, hogy ott a végtelenségen túl istenek laknak, egyforma találkozásra készek, szomjas keresők, örök gyönyört várók. Szépek, kemények, édesek, erősek — ő Maga. Nacissos összeölelkezett az idővel és térrel: az eltemetett ismeretlen fogalmakkal. Egyszerre az élettel. A keringő, körbe futó erővel, melyet magából teremtett kifelé — előre tükörnek, találkozó oltárnak, előre — magát, disszonanciájának mindent átölelő ritmusát. Egy pillanatra, döntő pillanatra a sima végtelen víztükröt. A zöld szín feltörő ujjongását, megismerését. Az erőt, a hordozott vágyat. Az életet. A békét. Egy pillanatra isten volt. Egyedül állt a mezőn. Lelke, szíve, karja ölelésre csapódott, belőle tört elő a zene, az ömlött szét most a mezőn — mindenen. És válasz jött. A földből remegett elő a hang, a kísérő, szemet nyitó, magyarázó örök első pillanat és az isten Narcissos, a fogoly beledobta kincsnek magát: értéknek, hitnek, ujjongó boldog ősteremtésnek. Mert volt egy pillanat. Megízlelte. És a fogoly ott állt. Mert isten volt. És a pillanat — örök ... Hátranézett, mert hallotta a harangzúgást, a kiömlő éneket, a himnuszos alázkodást. Gyors, szolgáló kezek templomot emeltek. Látta a fehér kupolát, a görbülő, vékony tartóoszlopokat. Lehajtotta fejét és belépett. Az ő temploma volt. Neki építették. Csak ő ül itt bent, összekuporodott térdekkel. Narcissos — a fogoly — az isten. Maga magának kintről hozott pillanatának élő emléke adja itt a hangot, veri le a fejére, szivére, fedi be a vállát, hunyatja le a szemét megsemmisülésre, gyönyörre — ébredésre. Az első fehér kökénybokor. A fehér virágzásból egyre száll a zümmögő harang. A méhek gyűjtő, robotoló éneke. Vállaira egyre hull a fehér virágzás, a kupola áhítatot beszél, új ritmust, életet. A fogoly kilép a kökénybokor alól és megy tovább az úton. A kék hegyeken túl. Piszkosan, rongyosan. Keze koldulásra feszül. Ökle prédára csap. Tíz kegyetlen köröm húzza, vágja, tépi a sebeket. Éhség ős kenyér. Gyilkol. Gyilkos. Megy tovább. A földön fekszik — elgáncsolódik. Álarcot húz, szemével hunyorgat. Csal. Az út mentén röhög, együtt sír megállott, lecövekelt vándorokkal — és otthagyja őket. Szégyen, utálat, borzalom van benne. Aztán mint a vad bokorből-bokorba. Egy rémült szökellés, kis ugrás. És lezuhan — még nem tudja — halálra, életre? Megint fel. Megy tovább. Éjjelek. Zörgő ördög vonaton. Halálra ijedt mosollyal lóg le az utolsó ütközőn. Egy lánc is lóg, azzal együtt, ők — ketten. A lánc csörög, viszi magával, húzza, mindig lecsüng az utolsó kocsiról. A sinek. Mindig egy helyben, egyformán. Két szorító vas. Hátrafutnak. Vissza. Istenem — vissza! Ilyen éjjelek: mennyi ilyen lopott borzalom. Egyórás boldogság, de a sinek visszafelé futnak. A sinek mentén visszafutó hét év. Mindig vissza. Mindig több. Hét év, hét hónap. A vonat megint megy. Előre. Hét év öt hónap. Megint egy éjszaka. Mikor? Meddig? A sinek, a lánc... Nappal. Nap? Aludni? Bokrok, gödrök. Mennyi templom. Isten, Narcissos: templom! Mennyi apró, végtelen utolsó börtön. Szúrós gallyak. Rothadó testek. Börtönlakók. Mozdulatlanok. Megint zene. Hangok. Mégis csak valami. Varjak. Hosszú órák, napok, évek. És az az egy pillanat. Amikor isten volt. Örök élet. A fogoly hazaér. Tél van. Öt senki se várja. Meg kellett éreznie, hogy ő — Narcissos. A magáé egyedül. Az örök kereső. Az örök bolyongó, az örök rab. Az erős, a szép, aki a saját száját keresi. Aki megint börtönben ül. Egyedül magának. A kegyetlen, mohón kereső száj, mely soha, soha nem talál semmit, nem tud leválni az arcról, hogy visszakússzon. Fogoly volt. Tudta, érezte, látta — magát. Senki sem várta. Az első órák is elmúltak. Amikor elment, itthagyott valamit. Ajándéknak, zálognak. Senki sincsen. Nem is élnek — emberek. Csakugyan. Fekete ruhák mozgása: temetés. Elmosódott arcok egy pillanatra rávillannak. A temetési menet tovább megy. Hömpölyög az ének, a sirató kórus, pap, kereszt, ünnepi fekete ruha. Utolsó kísérés. A halottnak adassék tisztelet... Ámen.
