Irodalmi Szemle, 1979
1979/1 - NAPLÓ - Rákos Péter: Népek, hidak, városok
Volt fiatal lengyel kolléga, aki sérelmesnek érezte a képromboló szerepét (egyebet a képrombolásnál nem Is érezve benne) s a németre hárította, mert a németekről alkotott képét a hitlerista megszállás emléke árnyékolta be; volt cseh, aki sem a Jókaitól autentikusan, sem tőlem tévesen reá osztott szerepet nem vállalta s csak a magyar lovag gesztusa iránt érzett nosztalgiát; s volt magyar, aki a háború utáni iparosítás jogos bűvöletében tette meg tizennyolcadik századi elődjét az indusztrializmus jelképévé. Volt mindenféle, s százannyival több is lehetett volna. Fenti tévedésemet is azért vallom meg nyilvánosan, mert több tanulságot merítettem belőle, mintha jól emlékeztem volna Jókai írására. Patologikus rendellenességek gyakran vezették rá a tudományt is a normális állapot felismerésére. De ezt Forbáth, aki orvos volt, bizonyára több példával tudta volna alátámasztani. A KÉT EPRUVETTA Mindez egy másik orvost juttat eszembe, akinek személye és életműve sokat foglalkoztatott s foglalkoztat mindmáig. Németh Lászlóra gondolok, aki élénken érdeklődött az efféle kérdések iránt, s nem egy írásában éppen azt a két nemzetet vetette egybe, amelyek Forbáth Imrének — a tágabb összefüggéseken túl — személyes ügye voltak: a végzetadta két haza nemzetét, a csehet és a magyart. Az én cseh utam című sokat idézett írásában írja Németh László: „Egy nemzet sajátságairól akkor beszélhetünk a legszemléletesebben, ha a másik epruvettában ott a másik nemzet, s megnézhetjük, hasonló föltételek közt hogy viselkedett.” Németh meg is nézte, persze máshonnan elindulva és más feltételek közt, mint Forbáth Imre tehette, s említett tanulmányában, melyet 1958-ban írt, részletesen kifejti a hasonlóságokat és különbségeket, melyek szembetűnő voltát már jóval korábban, a harmincas évek végén, a negyvenes évek elején jelezte. Az ismert írásból csak emlékeztetőül: „A magyar és cseh írói alkat közt rögtön szembe szökik a különbség: amit minálunk költők csináltak, őnáluk tudósok. Az ő nemzetébresztőjük: a szláv nyelvészet megalapítója, romantikájuk tudós népdalgyűjtők és történetírók munkájában bontakozik ki. Az ő Apáczaijuk egy Comeniusszá nő, Petőfijük viszont egy Mácha. Míg a mi nagy politikusaink: Széchenyi, Kossuth nagy költők s színészek is, az ő legnagyobb történelem-mozgatóik: magiszterek és professzorok. A két nép erényei és hiányai nyilván kiegészítik egymást. Nálunk több a nyugtalanító (gyakran el is torzuló) zsenialitás, ott megbízhatóbb a műveltség, konokabb a szenvedély, kitartóbb a munka. Ha ezt a két népet valami szerencsés anyagcsere kapcsolhatná egybe! — éreztem már akkor is. Ha én magam is egy kicsit csehebb lehettem volna! — teszem hozzá most, huszonöt év után.” Németh László eszmefuttatásából napnál világosabban kitetszik, hogy a cseh nép és szellemiség iránti őszinte tisztelet vezérli: alig emlékszem melegebb s ugyanakor tárgyilag is így megalapozott elismerésre magyar író tollából. Az ösz- szehasonlításnak ez persze egészen más műfaja és stílje, mint a Jókai-anekdótáé, van azonban a kettőben valami zavarba ejtően közös, ami a „nemzeti alkattan” lényegéből fakad: hogy ti. a szereposztás önmagában véve nem kínál (mert nem is kínálhat) egyértelmű és objektív értékelési szempontokat. Mondanom sem kell, hogy Németh László idézett tanulmányát megjelenése óta már csak szakmai kötelességből is sokszor ismertettem, s mindannyiszor szükségét éreztem valamiféle előzetes vagy párhuzamos hangulat-próbának vagy ha úgy tetszik: ankétnak, akárcsak a Jókai-novella esetében. Minden nemzet igényt tart, gondolom: joggal, valamiféle nagyságra vagy kiválóságra, de korántsem bizonyos, hogy jó helyen keresi. A német a példa rá, hogy a nemzeti becsvágynak ez az alapjában természetes és előrelendítő ösztöne milyen tragikusan eltájolódhat. De a mi két nemzetünknél maradva: vajon egyformán hangzik-e a magyar és a cseh fülnek az „egy Comenius”, a „viszont egy Mácha”? Egyenrangú, egyenlő súlyú-e a nemzet tudatalattijának mérlegén az eltorzult zsenialitás és a józan praktikum? Az anekdota és az analízis közti összefüggés itt jól érzékelhető. Nemzetek összehasonlítása többnyire kényes és nehéz dolog, sokszor gondolunk is rá, hogy korunkban, amikor a fel-feltörő partikuláris szenvedélyeket már-már megzabolázzák, sőt legyűrik a hatalmas integráló tendenciák, jobb is kerülni az ilyenfajta konfrontációkat. Mégis rendületlenül hiszem, hogy okosabb a dolgokkal szembenézni: csakis ennek árán tanulhatjuk meg megkülönböztetni a szükségeset az esetlegestől, a
