Irodalmi Szemle, 1979

1979/1 - NAPLÓ - Rákos Péter: Népek, hidak, városok

történetileg képződöttet az alkatilag adottól, a racionálisan megalapozottat az érzelmileg sugalmazottól — és végül, de nem utolsósorban a véleményt az előítélettől. Több mint két évtizede láttam valahol egy karikatúrát, amely rendkívül egyszerű receptet kínált történelmi botlások megreparálására: ketten állnak két- felől egy ásító gödör felett az utca közepén, s szól az egyik (a szemlátomást határozottabb) a másikhoz (a nyilván töp- renkedőbb hajlamúhoz): most nem az a fontos, hogyan keletkezett, hanem hogy minél hamarabb betömjük. Igen, ez néha igaz. És még gyakrabban nem igaz. A történelem nemcsak útépítés, s bizonyára minden valamirevaló orvos tiltakozna, ha valaki azt mondaná: most nem az a fontos, mi okozza a tünetet, hanem az, hogy minél sürgősebben megszüntessük. Persze még ilyen helyzet is lehetséges, de visszaélés volna elvvé avatni. (Azt hiszem, Forbáth Imre, az orvos és az elkötelezett író igazat adna nekem.)

MEGINT A HIDAK

Egy további lépés abban az irányban, amerre gondolatmenetem magától is iparkodik: az analógiák és különbségek meglátására, a belőlük következő tanulság levonására nyilván fokozottan alkalmasok azok, kiket sorsuk mindkét összehasonlított közeggel bizalmas, olykor majdnem egyaránt bizalmas közelségbe hozott. A sokat emlegetett és egyesek szerint, mint tapasztaltam, bosszantóan elcsépelt híd^ szerep (mintha az igazság megfogyatkozna attól, hogy csépelik!) itt vitathatatlanul érvényesül. Nemrég olvastam az Élet és Irodalomban Száraz György tollából egy kedves és elmemozdító reflexiót, melynek csattanója „mutassanak nekem egy pontot a földgolyón, amelyik nem híd Kelet és Nyugat között”. Hát persze, hogy minden p^nt híd minden pontok között; de esetünkben azzal nyer ez a pont (pont?) számunkra megkülönböztetett fontosságot, mert híd-funkció voltában egy torz ék-funkció helyébe kellett lépnie. A téma időszerűségéhez az is hozzájárul, hogy tavaly ünnepelte megalakulása ötvenedik évfordulóját az immár— a szó pozitív értelmében — legendává nőtt Sarló, a csehszlovákiai magyarságnak talán leghi- dabbik hídja, melynek földrajzilag legnyugatibb hídfője Prága s a szlovákságon, a szlovákiai magyarságon át ível a földrajzilag legkeletebbre eső hídfőig, amely

Budapest. Dobossy László, Balogh Edgár, Sándor László, Krammer Jenő és más kortársak írásai nyomán már régtől világos, milyen dinamikát adott e maroknyi hadnak, e mérettelen pontnak a helyzete, mit szívott ki belőle, milyen messzeható sugárzásra képesült általa. Mindeme visz- szapillantások melléktermékeként egy filológiai feladat is előtérbe nyomakodik: hogyan működött ez a híd a részletekben, mi minden mozdult meg abban a helyzetben másfelé, mint amerre determi- náltsága szólította, milyen botcsinálta erények teremtek meg. (A botcsinálta erény tudvalevőleg nem kevésbé erény, ha nem menti is fel a felelősség alól a botot.) Németh Lászlónak, e remek pszichológusnak és elemző-zseninek bizonyára nem sok támasz kellett ahhoz, hogy fentebb idézett találó megfigyeléseit papírra vesse, de akárcsak Arany Jánosnak, neki is szüksége volt téglára és mészre, hogy építkezhessen. S itt leírok egy nevet, mellyel ritkán találkozhattunk az elmúlt évtizedekben, s egy összehangzást, melyről döntse el a filológiai kutatás (amennyiben, tudtomon kívül, nem döntötte már el eddig), mi rejlik mögötte: véletlen találkozás, analógia, hatás, közvetlen kontaktus, információcsatorna? A név Szvatkó Pálé, a Prágai Magyar Hírlap egykori szerkesztőjéé, kinek élete és munkássága, s különösen annak 1938-cal kezdődő szakasza a második világháború után méltán szigorú ítéletet érdemelt, de működése egyes korszakainak higgadt felmérése és dialektikus elbírálása megmaradt irodalomtörténeti feladatnak. Az Apolló 1936-os évfolyamában meglepetéssel olvastam valaha Szvatkónak egy viszonylag terjedelmes, Csehek és magyarok című tanulmányában egyebek közt egyik változatát a Prágát járó magyarok gyakori megfigyelésének: „Két múltba ágyazott nemzet, spleenekkel, szokásokkal, a gyöngykagyló fájdalmával kitermelt ékítményekkel, kultúrával, társadalommal, s két fővárossal, amit diadém- ként rakott a két nemzet Európa közepébe. Prága és Budapest szimbólikusan mutatja a hasonlóságot és egyúttal az ellentétet, ami a két nemzet között van: a külsőségekben sok az egyező vonás, de bévül hatalmas a különbség. Caroline Pick- lert jő száz évvel ezelőtt meglepte már a városok fekvésének és beosztásának hasonlósága. Mindkettőt folyó szeli, az új rész az egyik oldalon van, az öreg a másikon, a méltóságteljes folyó partján ma-