Irodalmi Szemle, 1979
1979/8 - LÁTÓHATÁR - Jaroš, Peter: Láncok, láncocskák (elbeszélés)
és dolgozzátok le a kötelező munkát a parókia építésén! — förmedt rá Pupák plébános Andre] Kleno kőművesmesterre annak saját házában. — Látja, hogy beteg vagyok, plébános úr — emelkedett fel a párnákról Andrej Kleno. — Asztma kínoz, se kezem, se lábam nem bírom! Mennék én szívesen, ha tehetném! — Elhihetí neki, plébános úr! — kelt a férje pártjára Tereza asszony. — Már egy hete az ágyból se bír felkelni... — Akkor dolgoztassátok le valakivel! — indítványozta a plébános. — Eljövök ért! — ajánlkozott Tereza. — Van ott asszony elég! — ellenkezett a plébános. — Nekem férfiak, kőművesek kellenek! Jöjjön el Vendelín! — Jól tudja, hogy elment Kassára, pénzt keresni! — Hát a másik fiú, Marek? És a két vő! — Fát vágnak a Fekete-Vágon! ' — Akkor fizessenek! — Miből fizessünk? Magunk is nyomorgunk, plébános úr — tördelte a kezét Tereza. — Hiszen jól tudja, hogy nincs egy vasunk se ... — Öregek vagyunk, betegesek — szólalt meg az ágyban Andrej Kleno. — Ha türelemmel lenne pár napig, talán megkönnyebbülök... Kikecmergek ebből a nyavalyás betegségből, aztán megpróbálok elmenni! — Nem! — vetette oda kurtán Pupák plébános. — Már két hónapja mentegetőaik így, kedves Kleno. De tudom én, mért! A templom bűzlik magának, elfordult az istentől! — Uramisten, ez nem igaz! — jajdult fel Tereza. — Mi igazlelkű, istenfélő emberek vagyunk! — Az ellenkezője az igaz, — vágott vissza haragosan Pupák plébános. — Az isten szerelmére! — kiáltott fel Tereza. — Mit akar tenni? — Deresre húzatom! — bődült el Pupák plébános, sarkon fordult és módfölött fürgén, köszönés nélkül, elviharzott. Annyira sietett, hogy még a botját is a szobában felejtette, amelyre pedig az utóbbi időben szívesen támaszkodott. Másnap a községi szolgát küldte el érte. Alig egy hétre rá bekövetkezett az, amit a plébános az önfejűeknek ígérgetett. A jó! megvasalt deresen Andrej Klenónak, Jozef Pivkónak és még további tíz rendbontónak kiosztották fejenként a huszonöt botot saját szégyenükre és a többi hívő okulására. A közmunka kötelezettsége alól, a parókia építésénél, azonban a botok nem mentesítették őket. Amikor június elején Vendelín egy kevéske pénzzel megjött Kassáról, mindjárt két újság várta: Anna, a felesége áldott állapotban van, őt magát pedig egy heti közmunka várja a parókia befejező munkálatain. Az öreg Kleno ugyanis előzőleg megfogadta: „Abba a viskóba többé be nem teszem a lábam!” Az öröm és a bánat úgy összekeveredett Vendelínben, akár az ecet a borral, örült, hogy utódja lesz, és bánkódott apja megcsúfolásán. Esténként, de néha késő éjszakáig, amikor fiatal és tüzes felesége jóleső csacsogását hallgatta, amikor közösen tervezgették a jövőt, s ő közben elszántan meg-megfeszítette izmait, váratlanul feltámadt, megkeményedett és megduzzadt benne a düh csomója, amelyet sehogyan se bírt magából kiköpdösni, így aztán csak fájdalmasan ökölbe-ökölbe szorította a kezét. Néha favágás, vagy az állatok etetése közben, amikor eszébe jutott apja megszégyenítése, egyszerre csak csúnyán elkárom- kodta magát. A határban sétálgatással eltöltött, és a Béla patak rejtett zúgaiban átüldögélt vasárnap után, ahol csalogatón terjengett a halszag, elindult Vendelín a közmunkára a parókiára. Amikor találkozott Pupák plébánossal, köszöntötte, de már nem állt meg mellette, mint valamikor, se nehézkes beszélgetésbe nem bocsátkozott vele. Falazott reggeltől estig, és mintha csak dühében tenné, utolsónak ment el. Pupák plébános meglepetten csóválta rajta a fejét. Szerdán is így történt. A kőművesek és a kisegítő asszonyok is már mind szétszéledtek, Vendelín azonban tovább rakta a falat. Fél órával a munkaidő letelte után az építkezésre érkező plébános ismét elcsodálkozott Vendelín szorgalmán, aztán észrevétlenül besurrant a papi pincébe, amely már elkészült és miseborral is ellátták. Vendelín egészen föl az állványra hallotta, ahogy a plébános mögött kattant a zár. Vendelín ekkor, hosszú idő óta először, elmosolyodott. Lement az állványról, hamiskásan körülnézett, és buzgón nekiállt a keskeny és alacsony pince
