Irodalmi Szemle, 1979
1979/8 - LÁTÓHATÁR - Jaroš, Peter: Láncok, láncocskák (elbeszélés)
a fényében tetszett Eugen arca olyan rendkívül fehérnek, hogy tényleg, egyetlen var se látszott rajta. — Csoda, csoda, csoda! — kezdtek vijjogni az asszonyok, és jóformán mindahányan egyszerre sírva fakadtak. — Valóban csoda! Csoda bizony! — tört ki az ámulat szava nem egy férfiból is. — Térdeljetek le! Imádkozzunk! — hallatszott valakinak a hangja. Mindnyájan térdre borultak, és a plébános után ismételték az ima szavait, aki előimádkozott. Több asszony is sírva és hisztérikusan kezdte kiáltozni az ájtatos szavakat, és a jelenlévők közül nem egy úgy remegett, mintha a hideg lelné. Zokogás, sírás és jajgatás töltötte be az egész házat. A plébános összetett kézzel tanácstalanul álldogált hátul. A fiatal házasok, Vendelín és Anna, a szomszéd szobában majd kővé dermedtek a meglepetéstől. — Hallod? — kapaszkodott Anna görcsösen a férjébe. — Sírnak! — Megnézem! Vendelín meggyújtotta a petróleumlámpát, kinyitotta az ajtót és kilépett a folyosóra. Anna is követte. — Mi történik itt? — zavarta meg Vendelín a plébános fohászkodását, és a térdeplő násznép közé lépett. — Csoda! — kiáltott fel Berta. — Eugenünknek eltűntek a varak az arcáról! Imádkozzatok érette! Csoda! Vendelín belesett Eugen szobácskájába, és megpillantota annak fehér és vigyorgó képét. Összerezzent a meglepetéstől. Anna a háta mögött nagyot sóhajtott. Amikor egy pillanatra megérintette a felesége karját, érezte, mennyire remeg ő is. Vendelín átvágott a térdeplő emberek között és kezében a petróleumlámpával belépett Eugen szobájába. Merőn bámulta a bolond fehér, vihogó fejét, és ahogy a vaskereszttel játszadozott. A háta mögött újabb imádság csendült fel. Vendelín megállt Eugen fölött, lehajolt és az emberekre mosolygott, akik le nem vették róla a szemüket. Kinyújtotta a kezét, ujját végighúzta Eugen arcán, aztán megnézte a végét. Megszagolta. Újra elmosolyodott. — Hiszen csak cukorral kente össze magát! — mondta hangosan, és másodszor is félbeszakította az imádságot. — Tényleg, cukor van az arcán! — bizonyította Anna is. A falak között egy pillanatig csak a csend csattogott. Aztán a térdelők egymásra néztek, és lassan felemelkedtek. Sorra Eugenhez léptek, megérintették cukortól ma- szatos arcát, és láthatóan mindnyájan megkönnyebbültek, mintha nagy-nagy tehertől szabadultak volna meg. Nevetni kezdtek, paskolgatták és ölelgették egymást. — Cukor ez! — mondta az egyik. — Csakugyan cukor! — hagyta helyben a másik. — És még hogy csoda! — robbant ki Peter Bunda. — Micsoda kelekótya vagy! — támadt a feleségére, aki ismét szipogni kezdett. — Én azt hittem ... — védekezett az asszony, de nem fejezte be. — Hallgass! — torkolta le Peter Bunda. — Ilyen szégyen! — Sebaj! — szólalt meg Andrej Kleno. — Elmondtunk néhány imát, nevettünk egy jót, most aztán újra ihatunk! — Ügy bizony, semmi se történt! —■ helyeselte Tereza Klenová is, karonfogta Bertát és kedvesen vigasztalni kezdte. Nemsokára már valamennyien az ünnepi asztalnál ültek, kortyolgattak a teli poharakból, csörömpöltek az evőeszközökkel, nyikorogtatták a székeket, a fehér asztalterítőre csöpögtették a mártást, és vidáman nevetgéltek. A cigányok, akik mindeddig félénken a sarokban lapultak, egy vidám dalra zendítettek. Csak Pupák plébános kezdett szedelőzködni, egyetlen hűvös köszönéssel búcsúzott el mindenkitől, és távozóban intett Vendelínnek, hogy kísérje ki a ház elé. Amikor magukra maradtak a csillagos, holdvl- lágos éjszakában, a plébános előbb halkan a tenyerébe tüsszentett, aztán mogorván Vendelínre nézett. — Ezt nem lett volna szabad megtenned, Vendo! — támadt rá a fiatalemberre tompa hangon. — Ezt megjegyzem magamnak! — Mi rosszat tettem? — szisszent fel Vendelín meglepetten.
