Irodalmi Szemle, 1979
1979/8 - LÁTÓHATÁR - Jaroš, Peter: Láncok, láncocskák (elbeszélés)
— Ö, te locska! — kacagott fel Anna, kézen fogta Vendelínt és magával rántotta. De aztán elengedte, és nevetve elkopogott az állványon. Vendelín egy ideig még állt, mosolygott, aztán utána iramodott. Csak egészen lent, az állvány tövében érte utol a kifulladt lányt. Amikor magához akarta húzni, hogy megölelje, megcsókolja, az fürgén kisiklott a kezéből, és az útra mutatott. — Jön a plébános úr! — lihegte. Vendelín az útra pillantott, egy kicsit meghökkent, de aztán váratlanul olyan erővel szorította magához Annát, hogy még a vízhólyagok is elfakadtak a tenyerén, és a nedv a lány ruhájába ivódott belőlük. — Jaj, megfojtasz! — nyöszörögte Anna alig hallhatóan. — Szégyenbe hozol... Mondom, hogy jön a plébános úr... — Nem nézett ide! Mindketten a plébánosra bámultak, aki hátra szegett fejjel állt ős a magasba szem lélődött, ahol a fal mellett az állvány meredezett. Elébe mentek a papnak, tisztelettudóan köszöntötték, és néhány lépésnyire megálltak mellette. — Valahogy lassan halad ez az építkezés — csóválta a fejét csodálkozva Pupák plébános. — Mindennap eljövök, ős úgy látom, hogy egy fikarcnyit se haladt előre. — Szigorúan Vendelínre nézett, aztán ismét az építkezésre emelte a szemét. — Vendelín, az olyan legényeknek, mint te, a vastag munkát már réges-rég meg kellett volna enniük! , — Három hónap múlva költözhet, plébános úr — mondta Vendelín vidáman. — Ha mindjárt holnap költöznék is, késő lenne — komorult el a plébános. — Ahol most élek, az nem lakás... A falak nyirkosak, a nyár kellős közepén is izzadnak, ne kém meg a reuma csavarja az ízületeimet... Az egész testembe bevette magát a kösz vény... Hiszen a régi parókiaépület, ahol lassan halódom, a tizenhetedik századból való. A falak vastagok, a meleg kevés, és ahogy már mondtam is, csupán nedvességből van bőség. Tegnap a pincében az ajtó fölött megtaláltam a dátumot, hogy isten nevében, mikor építették. El se hinnétek, hogy ezerhatszázharminckettőben... — Pupák plébános elnyelte megkeseredett nyálát, és élesen a két fiatalra nézett, akik bár szótlanul álltak előtte, buzgón bólogattak, és akaratlanul is megfogták egymás kezét. — Hát ti? — förmedt rájuk hevesen. — Nem éltek bűnben? A fiatalok gyorsan elengedték egymás kezét, idegesen topogtak, és Vendelín a feszült mérlegelés után néhányat köszörült a torkán. — Tudja, plébános úr — kezdte bátortalanul —, éppen magához készültünk, de ha már így összetalálkoztunk, megmondjuk itt is... Mi két hét múlva szeretnénk összeházasodni! — Igazán szeretnénk! — hagyta helyben lelkesen Anna is. — Mire ez a nagy sietség? — bődült fel a plébános. — Csak nem vétkeztél mégis, Anna?! — Nem, plébános úr! — tört ki a lányból, és fülig vörösödött. A plébános zavartan köhintett egyet, előhúzta a zsebkendőjét, és hosszadalmasan tisztogatta vékony aranykeretes szemüvegét. Amikor újra a szemére illesztette akaratlanul is szigorúbbá vált. — így legalább eljössz a templomba, Vendel — fordult a fiatalemberhez. — Rég nem láttalak! — A munka, plébános úr, a munka — mentegetőzött Vendelín. — Vasárnap még a barmok is pihennek — mondta a plébános, és az új épülethez lépett. — Az ember legalább ünnepnapokon törődhetne a leikével, ha már egész héten megfeledkezik róla! Holnap mindkettőtöket ott akarlak látni az istentiszteleten, aztán majd elbeszélgetünk ...! Olyan fürgén indult el, mintha meghatódott volna, még a köszvényéről is megfeledkezett. Vendelín Annával néhány pillanatig meglepetten nézett utána, aztán összekacsintottak, halkan felnevettek, és elindultak a kicsi, most azonban már sötét liget felé, ahol az imént a libanyáj eltűnt. Az elkövetkező két hétben a fiatalok épp eleget kínlódtak, míg minden kötelezettségüknek eleget tettek az egyházzal, a szülőkkel és barátaikkal szemben, de végül mégiscsak elérkezett a várva várt szombat, amikor Pupák plébános kegyesen összeadta őket.
