Irodalmi Szemle, 1979

1979/8 - LÁTÓHATÁR - Jaroš, Peter: Láncok, láncocskák (elbeszélés)

A jelenlévők véleménye szerint az erkölcsöket ostorozó prédikációjával vágyakozást akart ébreszteni Vendelín megátalkodott szívében, meg akarta lágyítani, hogy visszavezesse az elhanyagolt bűnbánathoz. Vendelín, ez a telhetetlen és istentelen ember, a beszéde alatt szent Péter palástján számlálgatta a redőket és később szent János palástján is, amelyen azonban csak a feléig jutott. A plébános szavaiból csupán azt jegyezte meg, amit visszafogott hangon mondott: „Nos, szeressétek egymást, és sokasodjatok!” Éppen abban a pillanatban úgy megszorította Anna kezét, hogy az halkan följajdult. Mintha aggodalommal eltelve hagyná helyben a plébános útmutatását.

Enni, inni volt a lakodalomban bőven.

Lakodalmas vendég is összejött rengeteg, sőt a két édesanya véleménye szerint, több is a kelleténél. A két örömanyán kívül, Berta Bundová született Mlazová és Tereza Klenová született Plevová, mindkét örömapa is jelen volt, Peter Bunda földműves és asztalos meg Andrej Kleno földműves és kőművesmester. Továbbá a gyermekeik, a menyasszony férjezett nővérei, Blažena és Božena, a vőlegény testvérei Marek, Zofka és lrena. Utánuk a lakodalmi asztalhoz ültek még az ifjú pár nagynénikéi, nagybácsikái, unokafivéreik és unokanővéreik az első és a második nemzedékből való unokafivéreik és unokanővéreik, a legközelebbi szomszédok és a leghűségesebb barátaik. Az este kellős közepén betoppant Pupák plébános is, és nyomban megintette a kisporubai cigánybandát: „Túl hangosan húzzátok, legények! Lehet azt halkabban is!” A cigányok halkabbra fogták, és Dežo, a prímás megkérdezte a plébánost: „Jó lesz így, főtisztelendő úr, jó lesz így?” A plébános csak intett a kezével, köszöntötte a jelenlévőket, gratulált az ifjú párnak, és leülve a tetézve megrakott tányérhoz és a borhoz: „Csak egy pillanatra, csak egy pillanatra!” — mondta. Amikor az első falatot a szájába vette, mindnyájan tapintatosan elfordultak, és buzgón tereferélni kezdtek szomszédjaikkal olyan dolgokról, amelyek éppen eszükbe jutottak ...

Bunda házának kis hátsó szobájában az esküvői lakomának még egy közvetett részvevője gubbasztott. Eugen Mlaz volt a neve. A testvére, Berta, a menyasszony anyja, minden félórában be-beszaladt hozzá, és a legjobb falatokat hordta neki az asztalról: fokhagymás báránysültet, főtt házikolbászt tormával, húsos disznósajtot hagymával és ecettel, mindenféle kalácsot, meghintve porcukorral, amit tejföllel öblített le egy háromliteres alumínium tejeskannából. A negyvenöt éves Eugen Mlaz életében még egyetlen okos szót sem ejtett ki, nem mondott egyetlen értelmes mondatot. Állítólag azért fecsegett, azért hordott össze hetet-havat, mert kétéves korában kiesett az ablakból, a fejét belevágta egy kőbe, és meghibbant. Szegény szerencsétlen megboldogult anyja mondogatta róla: „Meglátogatta az isten!” Míg élt, nem is hívta másként csak „szegénykémének! A vele egyívásúak és a többi kárörvendők azonban más névvel nem illették, mint: „hülye, szamár, fajankó, marha, nyomorék.” Eugen Mlaz azonban rá se hederített, naphosszat heverészett az ágyban, időnként halkan belevihogott a dunyhába, s csak akkor kászálódott ki a párnák közül, ha már igazán muszáj volt. Soha nem ártott azonban senkinek semmivel és sehogyan. Szelíd volt, csendes, és úgy is élt. Míg édesanyja el nem halálozott, gyakran eljárt a templomba Imádkozni érte, de még gyakrabban üldögélt mellette egy nagy kereszttel a kezében. Éveken át igyekezett megtanítani őt valami imádságra, ez azonban élete végéig sem sikerült neki. Eugen nemcsak hogy képtelen volt pontosan elismételni utána az imádság akár egyetlenegy hosszabb mondatát, ráadásul még undorodott is ettől a biflázástól, és nem volt hajlandó kezébe venni a feszületet, amely bizonyára az imádkozás kínlódására emlékeztette. Anyja halála után Eugent egyetlen nőtestvére, Berta vette magához, és a keresztet felakasztotta az ágya fölé. El kell még mondanunk, hogy néhány éve Eugen bőrén változások mentek végbe. Arca, keze, lába kisebesedett, majd később hatalmas varak képződtek rajta. Sokból szivárgott a vérsavóval keveredett genny, és mindez beleivódott a dunyhába, párnába. Eugen azonban ugyanolyan egykedvűen és csendesen nevetgélt. Akármikor letépte a varakat, ám ha szenvedett is, senki se tudott róla. Egy ideig, különösen a betegsége kezdetén, a falubeliek seregestül jártak Eugent megnézni. Később azonban megfeled- keiztek róla. Jelenlétébe a házban Berta férje, a sógor, Peter Bunda is beletörődött. Egy este azonban a nyomorult ágya fölött átkozódva kitört: „Megölni nincs kinek, egyedül meg képtelen rá, hát akkor hadd fejezze be itt az életét!” Talán az egyetlen ember, aki Eugent szerette, a testvére, Berta volt. Minden lehető módon törődött vele, mosott rá, mosdatta és etette ha kellett. Nem csoda, hogy nem feledkezett meg róla most sem,