Irodalmi Szemle, 1979
1979/8 - LÁTÓHATÁR - Tőzsér Árpád: Virradat a ceruza körül (Ľubomír Feldek verseiről)
Feldek-alkotásoknak is. S erre a költői és műfordítói gyakorlatra olyan példák bátorítják, mint Ezra Poundé, akinek Cantóiban csaknem annyi a homéroszi és dantei kép és gondolat, mint a poundi lelemény vagy a még távolabbi Vaszilij Zsukovszkijé, akinek nagy romantikus versei Bürger-, Th. Gray- és Schiller-adaptációk. Az alkotás ős műfordítás összefüggéseiről ő maga így ír: „A műfordítók fordítás közben gyakran úgy érzik, hogy tulajdonképpen fordítanak. Alkotás és műfordítás túlságosan is rokon tevékenységek ahhoz, hogy a költők és fordítók ne kölcsönözzenek egymástól motívumokat. A fordító-költőnek a csak író és olvasó költővel szemben megvan az az előnye, hogy fokozottabb mértékben tudatosítja a dolgok menetét.” Az észrevétel pontos s a fordító-költő Földekre is érvényes: ő is „fokozottabb mértékben tudatosítja a (versbéli) dolgok menetét”. Poéta doctus ő, aki a nyelv, a műgond felől közelít a vershez, aki nem átall verset írni a versről (Hogyan írják a verset, Virradat a ceruza körül stb.), aki szinte a versben lakik s úgy néz kifelé a versből, mint a Műterem-vers hőse a képből: „Keresd meg melyik az ablak / a mester ránk melyikből les”. S a szlovák költészetben (ahol a nemzetvédő és -nevelő szempontok olyan sokáig elnyomták a versbéli „dolgok menetének tudatosítását”, s a fordítói gyakorlat sem terelhette a költők figyelmét formai kérdésekre, mert a szlovák műfordítás-irodalmat hosszú évtizedekig a magyar, illetve később a cseh műfordítás-irodalom szupleálta) szóval a szlovák költészetben Feldek versbe költözése nem kis jelentőségű lett. S tettének jelentősége akkor sem tűnik kisebbnek, ha költészetét a világlíra s a közép-európai költészet folyamatában vizsgálom. Feldek nyelv felé fordulása ugyanis egybeesik a hatvanas évek neoavantgarde törekvéseivel, a párizsi Tel Quel és Changes, folyóiratok körül csoportosuló fiatalok „nyelvi forradalmával”, s a közép-európai Zbigniew Herbert, Vasco Popa és Tandori Dezső nyelvbe merülésével. Öt is a „semmiből valamivé levés” nyelvi alkímiája izgatja, az a csoda, hogy a versnek nevezett nyelvi képződmény szinte csak önmagát érintve is képes felkelni és járni. De ahogyan Herberték tudják (a Tel Quel-esekkel ellentétben), hogy a csoda csak látszatcsoda, mert a nyelv lappangó esztétikumai versbe emelve nem teremtik, hanem csak felfedik, láthatóvá teszik a valóság összefüggéseit, úgy Feldek is tudja, hogy a szórövidzárlathoz, az asszociációhoz nem elég a szó, hogy a szóképből, szójátékból, rímből csak a valóság megfelelő darabjának az érintésére pattan ki a költészet szikrája. Éppen ezért versbe, nyelvbe költözése egy időben valóságba költözés is. Főleg a természet, a történelem s a mítoszok valósága érdekli, de képeiben ott él a város (s a város tudatában emlékként, ősképként élő falu) is, s legmeghatározóbban talán a család, a férfi-nő alkotta mikrotársadalom munkál. (Erre a mikrotársadalomra utal utolsó kötetének a címe is: Ketten az asztal körül.) Indulataiban, mozdulataiban azonban van valami robinsoni: időnként ő is „kivonul” a társadalomból, s ilyenkor egyedüllétét (nem magányát!) saját maga készítette tárgyakkal akarja benépesíteni, az elhagyott társadalom mintájára saját társadalmat akar maga körül építeni. Az Homage a Jeffers című versében írja: „Tor Housban laktál Robinson a Pacifik partján / hogy legalább részben kivonulj a társadalomból / Egy egészséges férfi jó feleséggel / végül is mért ne tehetne ilyet / Én más országban a más időben élek / mégis ugyanazt tettem / Én is Tor Housban lakom / nevezhetem tán így e belső falakat / melyek befogják énem / míg gyermekeim s feleségem alszik / én e belső ház ablakában / üldögélek...” De Feldek úgy „vonul ki” a társadalomból, a „belső falak”: a család úgy „fogják be énjét”, hogy kivonulása és bezárkózása tulajdonképpen kitárulkozás. Minden mozdulatában, minden metaforájában ott érezzük a világ, a természet, az emberi társadalom arányait; távlatait: a mi Feldek-Robinsonunk nem tudja magában megtagadni a társadalmi lényt, a civilizált társadalomnak elkötelezett embert, társadalmi meghatározottsága azonban a közeli dolgokra, elsősorban a család, a férfi-nő viszonylataira vetül rá, s így a részletek szokatlanul kinagyítódnak, a körvonalak szinte elviselhetetlenül élesekké válnak. Itt nincs elvontság, nincs sejtelmesség, csak felismerés, megismerés és tett van. Társadalom, filozófiák, tudományok — minden a „belső falakon” belülre kerül, s ezzel a dolgok még a költészetre kötelező antropomorfizáláson túl is „emberiesednek” deheroizálódnak, elkötelezően konkrétabbá és közeliekké válnak. S ilyen vonatkozásban fel kell figyelnünk arra a minőségi változásra, amefly a feldeki metaforában a költő első kötetének megjelenése óta végbement.