Irodalmi Szemle, 1979
1979/8 - LÁTÓHATÁR - Tőzsér Árpád: Virradat a ceruza körül (Ľubomír Feldek verseiről)
Tőzsér Arpád VIRRADAT A CERUZA KÖRÜL Ľubomír Feldek verseiről Eubomír Feldekék (az ún. metafora-iskola tagjai, de nevezték őket konkretistáknak is) az 1950-es évek végén úgy léptek a szlovák irodalomba, ahogyan az avantgarde virágkorában szoktak a költők: kiáltványokkal. Kiáltványaikban irodalmi derest Ígértek minden dilettánsnak, kérlelhetetlen harcot hirdettek az irodalmi, főleg a versbéli szemfényvesztés ellen, s mivel a szemfényvesztés legkézenfekvőbb módjának a külső forma túlhajtását tartották, meghirdették a belső forma programját. Elvetették a költői inverziót, a kötött formákat, a rímet, a ritmust s hadakozásaik során az általuk végső verslényegnek tartott metafora sáncai mögé hátráltak. Prozódiában tehát tulajdonképpen csak a szabadversig, kifejezésben pedig a szikár, kommentáló elemek nélküli metaforáig jutottak (innen a nevük: metaforisták), de az ötvenes évek vers- és képszimplifikáló törekvéseivel szemben ez sem volt kevés. Segíteni ott kellett, ahol leginkább pangott a vers, s a költőiség álarcában tetszelgő semmitmondás valóban a ritmussal és képpel tudott a legkevésbé mit kezdeni. A képet illusztrációvá züllesztette s a vers látszatát hagyományos ritmusképietek újramondá- sával s a már szintén hagyománynak számító szórendbontással igyekezett fenntartani.1 A továbblépés érdekében haladéktalanul vissza kellett térni az önmagáért beszélő képhez s a beszélt nyelv ritmusához és szórendjéhez. S Feldekék nem késlekedtek. S ténykedésükkel, kiáltványaikkal nemcsak a költők nyugalmát zavarták meg, kemény bírálattal illették a műfordítók műközvetítő gyakorlatát is. „Elhatároztuk, hogy felhagyunk a kényelmes szemlélődéssel. Mától kezdve minden műfordítást mérlegre teszünk” — írják egyik kiáltványukban. Műfordítói ars poeticájuk költői gyakorlatukból következett: „... nem a szavakat kell fordítani, hanem a szókapcsolatokat, a mondatot, a szórövidzárlat szikráit, az asszociációt” — írják. Elvetik az ún. informáló fordítást, szerintük a költői művet nem tárgyi közlendőinél kell megragadni, hanem ott, ahol a szöveg felszikrázik, az összefüggések költői képet villantanak. A formát, az esztétikumot akarják közvetíteni s nem a formától egyébként is különválaszthatatlan tartalmat. A csoport kiáltványait s a csoport tevékenységére vonatkoztatható elméleti írásokat általában e kötet szerzője, Ľubomír Feldek írta, de ez távolról sem jelenti, hogy a programok megvalósítását Feldek — a hivatásos teoretikusok módjára — másokra hagyta. Sőt máig ő az egykori konkretisták elképzeléseinek legkövetkezetesebb letéteményese és megvalósítója: költőként s műfordítóként (s drámaíróként s gyermekversköltőként s esszéíróként, de tevékenységének ezen területeit ezúttal csak jelölni kívánjuk) egyaránt hű az ígéretes s igényes kezdetekhez. Feldek esetében azonban talán nem is egészen helyes, ha külön beszélünk költői s külön műfordítói tevékenységről. Olyan új típusú költő ő, akiben a költő és műfordító elválaszthatatlanul együtt él: versében a műfordító rendteremtő tudatosságát, műfordításaiban pedig a költő söprő erejű ihletettségét is érezzük. Gyakran merít ihletet (s nemcsak ihletet, hanem ötletet is) idegen nyelvű szerzők műveiből, gyakran ír szinte variációt idegen témákra (ilyen versihletésű versei például a Tisztelgés Szophoklész előtt s a Homage a Jeffers címűek), fordításaiban pedig — a közvetítendő esztétikum érdekében — annyira szabadon kezeli az eredeti szöveget, hogy a tolla alól kikerülő műfordítások sok darabját bízvást tarthatjuk akár
