Irodalmi Szemle, 1979
1979/7 - FIGYELŐ - Varga Imre: Forbáth Imre: A csodaváró
irányzatot is. S ez akkoriban nem volt olyan könnyű, tekintettel az ötvenes évek konstrukciós pereire, amelyek következtében fontos közéleti funkcióitól megfosztották, a főorvosból hirtelenében egyszerű fürdőorvos lett. Ilyen előzmények után nem folyhatott minden akadály nélkül a „problematikus Forbáth Imre” emberi-művészi rehabilitációja. A költő avantgardista szövegei sem igen találhattak ekkoriban értő olvasókra, hiszen még a népies-romantikus programmal jelentkező Tőzsérék hangja is túl modem volt a sematizmusból éppen csak kilábalni készülő irodalmunkban. Érthető, ha For- báthnak elsősorban kollektivizmusa, háborúellenessége talált értékelőre. A Varga Rózsa-előszó más irodalmi-társadalmi közegben jelent meg, mint Fábryé. A hatvanas évek közepére szemléleti változás történt literatúránkban. Kérdésessé vált a társadalmi én és a költői én addig prob- lémátlannak tartott azonossága. Kiderült, hogy a nemzetiségi lét nem mindegyik gondja-baja közösségi, csoportos, és világossá vált, hogy az egyéni gondok, szenvedések kimondásával olykor több kifejezhető az általánosból, a társadalmiból, mint a moralizáló versekkel vagy a történelmi, morális alapigazságokat rímes-ritmikus formába öntő kísérletekkel. Ez a szemléletváltozás — először a lírában, majd a kritikában és a prózában is —, erősen hatott a hagyományértelmezésre. A Forbáth-probléma új megvilágításba kerülhetett. Elsősorban Tőzsér Árpád emlékezetes írását számítom e téren új korszakot nyitónak. Ebbe az irányba törte az ösvényt Varga Rózsa is. A hetvenes évektől kezdődően, újra beszélni kellett volna a Forbáth-kérdésről, folytatni a hagyomány és újítás vitáját, beszélni a társadalmi személyiség és a lírai hős azonosulási lehetőségéről. A viták azonban valahogy megrekedtek. Ez jellemző az Irodalmi Szemle tavalyi novemberi számára (illetve benne a Forbáth- blokkra) — összefoglalás-kísérletek, verselemzés; csak itt-ott egy-egy ellenkezésre serkentő mondat. A vita tehát megakadt, s mesterségesen újraindítani nem lehet. S itt mégegyszer le kell írnom, amivel recenziómat nyitottam: a kiadó lehetőséget mulasztott azzal, hogy nem a Forbáth életműből (versek, esszék, levelek, dokumentumok) igyekezett bőséges összeállítást adni, hanem helyette a kényelmesebb megoldást választotta, a tizenegy évvel korábbi összeállítást nyomatta ki újra — szövegi változtatások nélkül. (A háború utáni két versgyűjtemény némely változtatása az első kiadású szövegekhez hasonlítva érthetetlen. A verseket valaki megszelídítette még 1958-ban. S hogy kicsoda? A Forbáth-levelezés publikálásával erre is fény derülne. A példákat sorolhatnám.) A csodaváró hoz, úgy vélem, nem kell külön recenzensi ajánlás. Minden látszatkettősség ellenére egységes költészet az. Nyelvhasználatában, képeiben szinte kezdettől fogva egymásba fonódik benne a félelmetes és nevetséges, a fenséges és jelentéktelen. A korai versek közhelyei, transzparens szövegei éppen a közhelyek és a plakátszövegek ellen íródtak. Illetve a velük rendszeresen élő közeg ellen. S e jellegzetes vonásuk, nevezetesen, hogy a pátoszba irónia keveredik, illetve az irónia is patetikusan hangzik a lírai hős szájából, csak a hagyományos strófákat kedvelők előtt látszödhat antagonisztíkusnak. Ez a verstípus az ellentéteket nem oldhatta föl, hiszen ellenkező volt a célja; a költemény látszatharmóniája helyett a világ megértésére és megváltoztatására törekszik. Ennek a lírának vállalt kettősége sokkal korszerűbb, mint a korabeli (s eléggé fejletlen) avantgardista vagy mozgalmi költészet egyértelműsége. Említem most csupán példának a két pólust: Kud- lák Lajost és Földes Sándort. Milyen költészet hát valójában Forbáth Imréé? Az optimizmus és pesszimizmus hagyományos kategóriáival aligha mérhető. Legföljebb olyasféle banalitásokra fanyalodnánk, mint: a pesszimistánál optimistább vagy az optimistánál pesszimistább. Már Fábry Zoltán is említi a Mikor a néma beszélni kezd előszavában, hogy Forbáth miért vonzódik a kurvákhoz, külvárosi vagányokhoz és a társadalom elesettjeihez. Azért, mert „rádöbben, hogy micsoda szentek ezek a vagányok a szervezett társadalmi rablás és a sugallt gyilkosság, a háború rendezőihez és haszon- élvezőihez képest!” S így válik a Berzsenyi képteremtő erejéhez mérhető politikai képesség a borzalmak kifejezőjévé: Állkapocs nélküli, vörös, fogatlan szájába láttam A tájnak, melynek jelgyújtották gyenge füveit. vagy: Fák lombjáról lehullott levél és györöngy,
