Irodalmi Szemle, 1979

1979/7 - KRITIKA - Tőzsér Árpád: Egy portré módosulása

emelik a

szekerem a

lappantyúk:

csihacsuhicsálé,

szemereg a

máié,

fele rész

odavész,

bice

Ica,

hova mész?

— Tive- tova, kofa lova, valahova,

huss!

Az első rész metrumképlete:

— U U

— U U

U U U U Uülíü

Ebből a részből is látjuk, hogy a lassító hosszú szótagokat fokozatosan egyre több rövid szótag követi, hogy a vers végül Is három, rövid szótagból álló sorban végződjék: „Tive-tova, / kofa lova, / valahova,”. A költő fogalmilag is közli velünk, hogy mi az a tárgy, ami így meg-megiramodva s le-lelassulva, de fokozatosan gyorsul: „emelik a / szekerem a / lappantyúk”. Egy olyan szekérről van hát sző, amelyet „lappantyúk", azaz rigók húznak, rángatnak, hogy végül is a levegőbe emelkedjék. S elmondhatjuk, hogy ezt a nem mindennapi fogatot a nyelv belső mozgása hívta életre, teremtette. A versindító „tengerinek” fogalmilag nem sok köze van a lappantyúk húzta fogathoz. Szerepe csak annyi, hogy hangalakjával versbe szólítja a „kenderi”-t (amely szintén értelmezhető madárként is), a „kenderi” a „kappan”-t alliterálja, s itt ugrik be nyelvi tudatunkba a „lappantyú” szó: a „kappanhoz” az ,,-appan-” hangsor társítja. A „lappantyúk” rímszó aztán mintegy visszafelé egészíti ki a periódust a kínálkozó „tyúk” rímmel.

Az esetleges, véletlenszerű nyelvi megfelelések tehát pompás vershelyzetet teremtettek: a madárfogat a gyermek számára „átgyermekesített” valóság, a felnőtt számára költői kép, szimbólum.

A verset tovább fejleszthető mozzanat már ebből a vershelyzetből indázik: a „csálé” fogatterelő szó, a „csiha- / csuhi- / csálé” paronomázia pedig a „csálé” játékos tovább képzése. Innen azonban már megint a nyelvi párhuzamok vágányán futnak a sorok. A „máiét” a „csálé” vonzza, a „szemereg” szó hangalakja a „szekerek” megfelelő hangjaira kapcsol vissza, a „fele” a „málé”-val cseng össze, a „rész” a „vész”-t invokálja. A „bice Ica” tartalmilag új motívum, de „c” hangjai a „csiha-csuhi-csálé” frázishoz kapcsolják, a markánsan a „v” és „1” hangokra épült befejező „hova mész? / — Tive- tova, / kofa lova, / valahova” sorok pedig a „fele rész / odavész” periódus „1” illetve „v” hangjaiból csíráznak ki.

Pf.rsze, ez a látszólag tisztán nyelvi ihletettség sem zárja ki a versből a „nyelven túli” komponenseket. A Szeleken szálló című verssel kapcsolatban csak egyről szóljunk: a jól kivehető epikai magról.

Zalabai Zsigmond a már említett írásában a Karcsi kacsa kalandjait „tisztán epikus alkotásnak” nevezi, s az epikus hajlam a lírikus Simkóban is nyilvánvaló. A Szeleken szálló kezdő soraiból még meglehetősen kusza indító kép rajzolódik ki: a tengeri (kukorica), a kenderi, a kappan (vaggy a kenderike és a kappan) s a tyúk valamiféle