Irodalmi Szemle, 1979
1979/7 - KRITIKA - Tőzsér Árpád: Egy portré módosulása
Tőzsér Arpád EGY PORTRÉ MÓDOSULÁSA Zalabai Zsigmond Simkó Tibor első gyermekverskönyvét, a Karcsi kacsa kalandjait a „nyelvi szürkeség” vádjával illette. Szó szerint ezt irta róla: „A ritmus-és rlmhasználat önmagában még kevés a költőiséghez, s az egy-két sikerült szójátékon kívül (pl. Krokod Ilus) alkotásában jóformán nem találunk olyan stíluseszközt, olyan átgyermskesített kifejezést, amely a gyermekvers leglényegesebb komponensére, a nyelvezetre terelné a figyelmet”. (Vö. Zalabai Zsigmond: Mérlegpróba, Madách, 1978, 117—118. o.) Azóta megjelent Simkó második gyermekverskötete is (Tikirikitakarak), s a Simkó-portré lényegesen módosult. Mielőtt azonban a módosulás irányát felvázolnám, szükségesnek érzem kitérni a Zalabai-ítélet egyik irodalomelméleti vonatkozására. Zalabai — mintegy mellékesen — meghatározza bírálatában a gyermekvers leglényegesebb ismérvét is, de meghatározása nem egészen pontos. Mert hiszen melyik irodalmi műalkotásról nem lehet elmondani, hogy a „nyelvezet” a „leglényegesebb komponense”? Az irodalmi műben minden a nyelv által létezik, s így a nyelvi anyag megmunkálása mindegyikben meghatározó. A gyermekvers esetében ez az alaptétel úgy módosul, hogy az a vers válik gyermekverssé, amely csaknem kizárólagosan a nyelv lappangó esztétikumaiból táplálkozik. A verset általában sok más fontos komponens is köti és ihleti (a társadalom, a természet, a személyes élmény, a kulturális és történelmi hagyományok, a tudományok stb.), de ezekre a komponensekre a gyermek nem, vagy csak alig figyel. A természet és társadalom összefüggéseinek a felfogása csak bizonyos elvonatkoztató képesség alapján lehetséges, a nyelv összefüggései viszont kézenfekvők, kínálkozók. A gyermek tehát ezekre a kapcsolatokra reagál. Számára a való világ öszefüggéseinek helyér© a nyelv összefüggései lépnek. A stíluseszközök közül nem annyira a szóképre, mint inkább a szójátékra, a sorvégi és belső rímekre, alliterációkra, a ritmusra, a nyelv zeneiségére figyel. A gyermekvers fogalmát tisztázandó tehát nem a nyelvi komponens elsődlegességéről kell beszélnünk, hanem azoknak a stíluseszközöknek a kiemelt fontosságáról, amelyek véletlenszerű nyelvi megfelelések alapján hozzák összefüggésbe a való világ tárgyait. Simkó Tibor is valószínűleg így gondolkodott, mikor második gyermekverskötetében, a Tikirikitakarakban egyszerre diametrálisan mást kezdett művelni, mint a Karcsi kacsában. A Tikirikitakarakról mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy „nyelvileg szürke”. Egyetlen vers sincs benne, amely így vagy úgy ne mozgatná meg nyelvi fantáziánkat, amelyben a nyelvi összecsengések, a ritmus, s a legerősebb stlluseszközök: a szó- és gondolatalakzatok ne emelnék magasba a szöveget. A kötet utolsó előtti versének a címe is az: Szeleken szálló. Tengeri, kenderí, kappan, tyúk,
