Irodalmi Szemle, 1979

1979/7 - NAPLÓ - Grendel Lajos: Örkény István 1912—1979

Örkény István (1912-1979)

A döbbenet, a megrendülés, a fájdalom annyira friss és intenzív még, annyira „nyelven inneni”, hogy kifejezése szinte istenkísértés. Nekünk, élőknek (túlélőknek) konkrét halálélményünk nem lehet még. Csak halálfélelem-élményünk van, az viszont valami egészen más. Közhelyek, nyelvi sablonok és klisék jutnak az ember eszébe, elfedve, meghamisítva azt a fájdalmas csöndet, amelyet egy-egy haláleset kiváltotta megrendülés növelt bennünk. Ezt a csöndet aligha lehetséges megfogalmazni. S mégis: régóta tudjuk, hogy ezzel a csönddel viaskodva, ebből a csöndből születik minden igazi irodalmi mű, zenemű, festmény, szobor, minden igazi művészi alkotás. A létezés abszurditásán érzett megrendülés, a létezés föl- oldhatatlannak tűnő paradoxonéval, az elmúlással szembeni heroikus, ámbár inkább tragikomikusán heroikus dac az a termékeny talaj, amely az igazi műveket táplálja, s amely kortól, időtől, koreszméktől független, „örök” valóság. Ennek a paradoxonnak a föloldáskísérletei adják az irodalom és a művészetek állandó időszerűségét. Örkény István legjobb művei is ebből a heroikus-tragikomikus dacból születtek, amivel azt is mondjuk: a halál ellenében születtek. Minden cselekvés, tett, alkotás feloldáskísérlet. Időlegesen

— alkotás közben — a feloldás talán sikerülhet is. Mint minden cselekvő ember, az író is a lét és nem-lét között épít hidat, amely mégsem épülhet meg egészen. Az marad meg, amit a csönd roppant tömbjéből meghódított — sohasem csak magának.

Lapozzuk fel Örkény István műveit. Drámáinak, novelláinak, kisregényeinek legtöbbjében ott leselkedik a halál mint a

legtotálisabb hatalom, mint megkerülhetetlen faktum, ami nélkül az élet mégsem lehet teljes. S ne csak a Rózsakiállításva gondoljunk most.

Örkény István életműve sajnos lezárult, irodalomtörténeti fejezet lett. Korábban, mint gondoltuk. Műveire az irodalomtörténeti elemzés és értékelés hoszú folyamata vár most. Mi az, amit időtávlat híján bizonyossággal megállapítani nem tudunk még, legföljebb sejtünk, érzünk? Azt, hogy a magyar színház, a magyar színműírás föltehetően korszakos jelentőségű megújítója volt. S a prózaíró Örkény? Az utóbbi években talán kevesebb- szer méltatták, a drámaíró Örkény István elsődlegesen mintha árnyékba borította volna a novellistát, regényírót. Pedig a Jeruzsálem hercegnője, a Nászutasok légypapiron, az Egyperces novellák számos írása a magyar próza hatvanas évekbeli szemléleti megújulásának maradandó darabja. Hangsúlyozni szeretném, hogy az ő újítása elsősorban szemléleti volt, s szin- szinte alig formai. Örkény István nem vetette el (s nem vette meg) a magyar próza olykor nagyon is átkosnak nevezett „hagyományát”, az anekdotát, hanem ironikus és groteszk szemléletével eljuttatta lehetőségeinek végső határáig, az egypercesekig. Örkény István tolla alatt múlt ki az anekdotikus típusú magyar novella, az Örkényi szemlélet által átértelmeződve, szüntetve meg magát. Innen tovább aligha vezet már út, legföljebb az epigonok szüretelhetik Örkény módszerének gyümölcseit ideig-óráig.

Örkény Istvánnak sokáig a nevét és a mítoszát ismertem csupán, „hála” könyvbehozatalunk hagyományosan makacs konzervativizmusának. 1968 késő őszén az