Irodalmi Szemle, 1979

1979/7 - MŰHELY - Molnár László: A költészet anatómiája — versben... (kritika)

csizmád még levegőben gázol — az árokparton csillagok bolygók keresztezik utad

a vers itt visszafordul innen már magad is

hazatalálsz”

(ars p. 111.)

Szinte a film montázstechnikájával jeleníti meg a tájat, amely versbéli tájként más jelentéstartalmakat hordoz. Baliánál ezért van szükség a nagyításra: bolygók, csillag- rendszerek távlatáig tágítva a teret a szabad szárnyaláshoz.2 Mint a magasugró gondolatban próbálgatja a távolságot és a lécet. A koncentráció: döntés. A nekifutás (a leírt betű, szó, verssor) már cselekvő elhatározás, de a nekirugaszkodás előtt még felvillan a mérték, s aki ebben a pillanatban elbizonytalanodik, az lemond. Az elméletben végigvezetett folyamat viszont már csak a költői erőtől teszi függővé az átjutást („innen már magad”). El kell hát felednünk az eddigi ismereteket, hogy azok lényegét mélyre rejtve megőrizzük, s kezdjük élőiről a betűvetést, a megismerést a vers által. A vers persze nemcsak a megismerés eszköze, hanem ösztönzője is: akaratunk fenntartója.

.......lépj ki

h

üvelyedből

és költözz át

költözz át a versbe.” (ars p. VI.)

Miért beszél mégis a költő a „vers magányáról”? Itt bizonyosodunk meg a líra szubjektivitásának szerepéről:

„a próza

fölötte lebegő szereplőkkel a sokfejű dráma s a líra

önmagában —”

(A föld utolsó körülhajózása)

A Betűvetés Koncepciók című verse lezárás és nyitás további három ciklusnyi vers felé, ahol „az értelem magának ragyog / a szó beáll / a hír kihuny / jelentés megpihen”, „folyton / egy másik part felé” a mélységben nyugvó arkhimédészi pontot megkeresni. Itt olyan lírai érzékenységgel megírt versek következnek, mint a A mezőn, Híradás a kézről, Jó tanács rosszabb időkre vagy a második ciklus címadója, az Állj meg egy percre:

„nem segít a szó, nem jön a nap se közelebb — csak érzed

elmúlik a csizmád, a lábad, kezedből a bot, karjaid, ragyogsz tudatlanul,

s árad tekinteted — a derengésben fénylőn tovaterjed.”

S mi érezzük és tudjuk, hogy hozzánk beszél, értünk szól, minket figyelmeztet, pedig nem ítélkezik helyettünk, nem helyettünk gondolkozik, mert magunkra hagy a verssel, hogy önmagunkban találjuk meg az igazságot, bennünk váljék cselekvő erővé a sző. Ez pedig több az andalító, elringató vagy a patetikusan szárnyaló költészetnél, mert csak általunk nyer értelmet, szemléletünk és gondolkodásunk által lehet valósággá. Nem külső (szavak és nézetek általi), hanem belső és objektív elkötelezettséget köve1 „Kinőtted utaid: / csak vonzás ellen élsz — s a keringés adott." (Ur felírat)