Irodalmi Szemle, 1979
1979/7 - MŰHELY - Molnár László: A költészet anatómiája — versben... (kritika)
MOLNÁR LÁSZLÓ A költészet anatómiája - versben avagy tanulmányi kirándulás a vers műhelyében Balla Kálmán: Betűvetés „Hogy saját személyünk bajain túlessünk, és azoktól megszabaduljunk, ahhoz a legjobb segítséget bizonyára a poétái tehetség nyújtja, a költői gyónás, amelyben az emlékezés átszellemül, az általános emberibe szabadul fel, és maradandóan csodált művé lesz.” — írja Thomas Mann a Lotte Weimarban című regényében Goethe költői nagysága körül bonyolítva a cselekményt. S hogy ez jutott eszembe Balla Kálmán kötetét tanulmányozva, annak okát rögtön el is mondom. Balla, akinek „poétái tehetségéhez” már kétség nem fér, legnagyobb „baja” — illetve pontosabb, ha itt alkotói problémát mondunk — maga a versírás felelőssége. Azok közé tartozik, akik előre — „tudatos jövőbe látva” — tervezik lépteiket, akik építkezés közben a helyzethez mérten tudják megválasztani az eszközeiket, félemelet után is módosítva a szerkezeten. Felméri lehetőségeit, elemzi a költészetet (a vers előtti és utáni állapotokat, mert ezek mindig hasonlóak, csak maga a vers más és más), hogy eljusson a „hegy tövéhez”, ahonnan aztán „az első műhelynél megvasalt kerekek, lovak” száguldásában jut fel a csúcsra a vers. Témája szinte mindenütt ez: a költészet belső tökéletesedésének küzdelme olyan formákért, amelyekben megtalálja önmagát s a kor új tartalmait is elhelyezheti. Alkot és elemez állandó ellentmondásban; közeledik az epikához, de számára nem az a kérdés, hogy milyen bélyeget ütnek szövegére (hogy líra az vagy próza), hanem az írás helyénvalósága. Útkeresése egyben útmutatás: néz — lát — figyel — rendszerez — elemez — á ltalánosít és jellemez. Vegykonyhájában a kicsapódó kristály tisztaságát várja, ezért távolodik a valóságtól, hogy az igazság felé közeledjen, bár tudja, hogy a desztillált víz ugyan a legtisztább, mégis ihatatlan, s így az elméletileg értelmezett objektív líra is lehetetlen. Verseiben végül is a tárgyi világ — a szubjektum látszólagos abszenciája ellenére — a költő rendezőelvei és az olvasó valóság iránti kapcsolata által emberi tartalmakkal telítődik.1 így a költői szubjektivitás közvetetté válik, megértése nehezebb, ezért mélyebb is. A látható és tapintható dolgok mögött mindig ott húzódik azok asszociatív tulajdonsága, s a költőnek e kapcsolatok törvénye birtokában kell lennie. „hangos felszínen kúszó válasz tükrözi arcod — a partodra kivetett síkos szavakkal már alig törődve a gondos mély rég más értést követ” (rés poetica) A vers valósága az, amit belőle látunk (a formát, a puszta szavakat, a grammatikai és verstani eszközöket), és ezzel ellentétben (e mögött) van a vers lényege, amit kifejez és bennünk kelt. Ennek az ellentétnek felállításához költőre van szükség. „félútig utcád bejáratáig kísérnek a szavak 1 „Létükkel beszélnek a dolgok / én velük, / Megmarad, ki általunk beszél." (Munkások)
