Irodalmi Szemle, 1979
1979/7 - MŰHELY - Molnár Imre: Bűn és bűnhődés után, Az eső (szövegek)
Fáradékony vagyok. Bizonyára azért, öiert úgy istenigazából még nem fáradtam el soha. Hajlamos vagyok a szenvelgésre, mert igazán nem szenvedtem még soha. A nagyapám munkás volt. Amikor nyugdíjazták, sírt. Azt mondogatta, most már nincs rá szüksége senkinek. Aztán elment a szövetkezetbe éjjeliőrnek. Hetvenkilenc januárjáig dolgozott. Elfáradt, beteg lett, kórházba került. Hetvenen túl felgyorsul az élet? Gyógyszereket szedett, s nem ihatott többé bort, pedig a családja után azt szerette legjobban. Öt héten keresztül alig vett magához ételt, mesterségesen táplálták. Nagyon elfáradhatott, hiszen soha nem volt ideje fáradtságra. Méltatlanul bánt vele a sors, nem lett volna szabad kórházba kerülnie soha. Szeretném tudni, hogy mit érzett, szerettem volna magamra vállalni valamit a szenvedéséből, szeretnék valamit magaménak tudni néhai akaratából, büszkeségéből, sérthetetlenségéből. Nem a legendáját, az emberségét akarom a fiamnak adni. Az erényeit, s a hibáit is. Szükségünk lesz rá, amíg élünk! MOLNÁR IMRE Bűn és bűnhődés után Hegedű húrjain űzött vonó futkos. önmagát nyitó virág a ház. A színpadról félelmetes kép lebben a fejek sorai, a sorok árkai fölé. íme a Bűn megtestesülése... bennünk nőtt, belőlünk indult és most visszatér félig magunkba, félig szemünk elé, s hív: — Fogj meg, ha tudsz! Szabad a gazda, aki tudja kapja, aki képes bírja! A szereplők körül lomhán mozdul a kor. Az igazság fénye színészt, nézőt egyaránt leborít. Vicsorgó fogú kutyák a reflektorok. Szimatolnak a mélybe, előre és a magasba egyaránt. Tömöttek a sorok, van merre indulni, sűrűn a fejek, van merre keresni, még sűrűbben az arcok, a szemek, van mire tapadni, kire mutatni, s jaj egyszer sem hamis a nyom, bármerre fordul a fény, sosem téved. Hunyorgó szemek, hőkölő arcok, riadtan hátráló tenyerek az igazság fénycsóvái előtt. De átüt a fény tenyéren, arcon, át a törhetetlennek hitt ellenérveken, jaj, át a leiken ... Oszlik a tér. Raszkolnyikov egyetlen intésére két részre törik a ház; „kiváltságosokra és közönségesekre”. Ojra fények kutatnak a sötétben: „ki itt a kiváltságos, ugyan ki a kiválasztott, a meghívott?” így válik újra egésszé a ház, így igazsággá az, ami eddig tördelt tudomány, fáradt filozófia, érzékeny távoli lélektan volt. így néz Dosztojevszkij kérdő, kutató lángszeme évszázados mélységből lelkűnkbe, a mába. Felhagy a kereséssel, kimerültén törnek meg a fény kopói. Ideges nyugtalanság vibrál a tapsban. Oszlásnak indul, sietve ürül meg a ház. Kulisszák, véres díszletek kerülnek vissza helyükre, a poros raktárak mélyére. Csak a Bűnhődés képe bennünk és Szonyácska szomorú arca nem változik. Mint hegedű húrjain az űzött vonó... Tovább járja útját a bolyongó lelkiismeret. Az eső Mint egy hosszú eső olyan volt a délután. Halomra hajigáit ecsetek, maszatos festéktubusok, egymásra döntögetett vásznak közt botorkált a festő. Napjai észrevétlenül nyúltak évekké, az évek jelentéktelen napokká zsugorodtak. Évek óta várt, érlelte magában az időt, s közben egyre több ecsetet hajított a növekvő halomba, egyre több vásznat cserélt és tépett ketté, egyre gyakrabban állt meg az ablaknál, szemben az esővel... A festő még álmában is itthon volt. Képzelete a roggyant heverőn nyugvó testéből távozva sosem lépte át a falakat, sosem került ablakon, esőn túl. Itt maradt. Vásznait,
